Politika, ideológia, irodalom – az új kultúrharcról

A szerző irodalmár

„Nem egy hagyományunk van; eltérő, sőt egymást cáfoló irányzatok és szemléletek sokaságával kell számolni.” A magyar irodalom „elég gazdag ahhoz, hogy különböző értékrendek alapján más és más műveket emeljünk ki belőle”, a történelem alakulásának következtében pedig „olyannyira megosztott a lakosság, hogy a megélt múlt, közösségi emlékezet, politikai meggyőződés, neveltetés, életkor, réteghez és nemhez tartozás függvényeként nagyon különböző ízlések léteznek a mai magyar olvasók körében”. 

Szegedy-Maszák Mihály Felejtés és kisajátítás az irodalomban című szövegéből idéztem. Olybá tűnik,

amikor a maguk értékrendszerét mint kizárólagosan elfogadhatót (vagy annak tűnőt) fogalmazzák meg. A „kultúrharc” értelmetlen, különböző értékek alapján kialakult, eltérő ízlések szerint szerveződő értelmező közösségek párbeszédének viszont nagyon is sok hozadéka lehetne.

Az ideológiai elköteleződéseken, valamint az örökölt és továbbörökített sérelmeken túl az is az oka lehet a párbeszéd nehézségének, hogy még azok a közös szempontok is hiányoznak, amik alapján a teljesítményeket megmérni lehet.

Az „elitizmus” vádja mögött a mennyiségi szempontok hiánya rejtezik (hogy lenne már XY jó író, ha kevesen olvassák?), az olvasók, nézők stb. mennyiségének az érvelésbe beléptetése ugyanakkor elfeledkezik arról, hogy a számokból még nem derül ki, hogy amit sokan olvasnak vagy látnak, az valójában értékes-e vagy sem. (Lásd például a Ki olvassa Esterházy Pétert? fejezetet. Amúgy a kérdést akár így is feltehetnénk: egyáltalán ki olvas manapság?)

Egy múzeum megítélésében a látogatottság nagyjából releváns szempont, de az irodalom esetében az eladott példányszámokkal már érdemesebb óvatosan bánni. Ugyanez igaz például a történelmi könyvekre is: nem biztos, hogy az önmagában elégséges érv, hogy Raffay Ernőt többen olvassák, mint Romsics Ignácot. 

A „populista” érvelés persze erre azt felelné, mit számít, hogy mit mondanak az „elitista” kritikusok, ha amúgy a közönségnek tetszik, de legalábbis sokan megnézik/olvassák? A párbeszéd ilyenformán lehetetlen, mert bár az igazság alighanem a két szempont ötvözetében rejlik, ennek együttes érvényesítése, úgy fest, mégsem érdeke a feleknek.

– gondoljunk csak a mostanában több ízben szóba került Kassákra és az avantgárdra –, ugyanakkor bizton állítható, nem jó, ha a művészeti produkciók és a közönség ízlése alig-alig találkozik.

Valóban, a megértésre törekvő publicisztikákban éppenséggel lehetne (lehetett volna) ezeket a szempontokat artikulálni, az érveket ütköztetni, de ez szinte egyáltalán nem történik, nem történt meg. A kortárs irodalomban való tájékozottságon például az is sokat segítene, ha újra lennének napilapkritikák, amelyek a más-más világnézeti alapon álló médiumokban közérthető nyelven, de mégis szakszerűen mutatnák meg az olvasóknak, hogy milyen művek születtek, mit érdemes olvasni és egy-egy mű megítélésében milyen szempontok lehetségesek – és tennék ezt minden nap. Ez leginkább talán szerkesztői döntés kérdése, ugyanakkor a többször felmerült kánonalakítás tekintetében sem volna elhanyagolható.

Ami, mármint a kánon kialakításának igénye, legalábbis elgondolkodtató. A magam részéről nem minden esetben volnék ellene mondjuk egy „konzervatív kánon” kialakításának, kérdés, milyen szempontok szerint kerülnének be az egyes művek egy ilyen „értéktárba”.

Ám ha az egyes művek tematikájára, példaértékére és bizonyos „gesztusaira” gondolunk, akkor akár még lehetne is értelme annak, ha azt mondanánk, egy feltételezett konzervatív olvasótábor szívesen olvasná ezt és ezt a könyvet, mert abban olyasmire találhat, ami az ő világképe felől legalábbis érdeklődésre tarthat számot. Mondok egy-egy példát.

Ha a művek tematikájára gondolunk, akkor például az 1918 és ’20 közötti időszak, kivált az országrészek elcsatolása (mindaz tehát, amit manapság a „Trianon” gyűjtőnév alatt szokás tárgyalni) feltételezhetően (de nem biztosan!) jobban vonzza a konzervatív olvasókat, mert hagyományosan a jobboldal érdeklődik élénkebben Trianon iránt.

Ebből a szempontból joggal ajánlatná bárki egy ilyen hipotetikus olvasótábor figyelmébe Tompa Andrea második, Fejtől s lábtól. Kettő orvos Erdélyben című regényét, amely a magyar irodalomban talán a legérzékletesebben viszi színre az elcsatolás lélektani traumáját. Nem véletlen, hogy maga az írónő is – persze nem kizárólag, de – a konzervatív olvasóknak „ajánlotta” a könyvét. Ráadásul Tompa azon szerzők közé tartozik, akiknek a posztmodern nyelvjátékai után újra fontossá vált a történetmesélés, a „hagyományosabb” (ha úgy tetszik: közérthetőbb) narráció, miközben regényének nyelvezete, eszme- és társadalomtörténeti összetettsége kivált számot tarthat érdeklődésre. Amit egykoron (például a Görömbei András nevével fémjelzett irodalomértés) „nemzeti önismeretnek” neveztek, az ebben a műben és Tompa másik két regényében is magas művészi színvonallal párosul, és pont ettől válik nem csak érdekes, de jó irodalommá is – ami ugyanakkor múltunk, így önmagunk megértését is fontos szempontokkal gazdagítja.

Ha a szövegek példaértékét vesszük figyelembe, azaz hogy mit és hogyan állít, akkor viszont a magyar posztmodern atyjaként emlegetett Esterházy Péter igencsak jól „vizsgázna”.

Az Esterházy-fogadtatás egyik legfontosabb megállapítása, hogy

Esterházy olyan irodalmi hagyományokat, kulturális mintázatokat ír tovább, amelyek egyaránt markánsan kötődnek a magyar és az európai magas műveltség kulturális tradíciójához, amelyek nem elhanyagolható vallásos mintázatokat tartalmaznak (lásd például az életmű egészén átívelő imádkozás motívumát) és szorosan kötődnek letűnt életformákhoz (polgárság, arisztokrácia) is. Esterházy szövegeinek izgalmas dinamikája rejlik ebben, vagyis az, hogy miközben az egymást is kizáró szövegvilágok egymás mellé rendelődésével a „minden relatív” értéksemlegességének érzetét keltheti az olvasóban, addig írásművészete nagyon is jól meghatározott irodalmi hagyományban gyökerezik: a magyar elbeszélő próza Jókai-, de még inkább Mikszáth–Krúdy–Kosztolányi–Márai–Ottlik nevével fémjelezhető tradíciójában.

Ahogyan Szegedy-Maszák Mihály fogalmazott, „Esterházy […] olykor nagyon is hangsúlyozott értékrendszer alapján idéz, kifejezésre juttatja ragaszkodását az európai s magyar kultúra bizonyos hagyományai iránt”. Olyan hagyományai iránt tehát, amely önértelmezése szerint magának a jelenkori magyar konzervativizmusnak is saját hagyománya. (Lásd a Kommentár folyóirat körkérdését és „nagy reakciós könyvespolcát”.) Esterházy a hagyomány tárgyszerűségével szemben abban olyan értelmezendő, egyszersmind minket értelmező eleven jelenséget lát (például Babitshoz hasonlóan), amely nemcsak elvileg járulhat hozzá önmaguk megértéshez, hanem e megértéseffektus nélküle (a tradíció nélkül) valójában el sem képzelhető.

Térey János azon gesztusa, amellyel hamvaiból újjáélesztette az addig halottnak hitt verses regényt, szintúgy izgalmas lehet egy így elképzelt olvasóközönség számára. Térey kötete (a 2001-ben megjelent Paulus [és a rá következő verses regények]) olyan kérdéseket intéz az olvasóhoz, melyek alkalmasint leginkább egy olyan befogadó számára lehetnek fontosak, akit nem hagynak érintetlenül elmúlt hagyományok, aki múlt és jelen közötti párbeszédként (is) olvassa a történő irodalmat. Margócsy István szerint a Paulusban „az irodalom mai történetisége, történeti feltételezettsége, folyamatos hagyományba kötöttsége” érhető tetten, Keresztury Tibor pedig egyenesen „mélyen konzervatív alkatról” beszélt Téreyvel kapcsolatban. (Persze, itt már megint a szerzőről és nem a műről van szó.)

Ez három példa volt, a sor még szépen bővíthető. Fontos azonban hangsúlyozni, hogy itt most arról beszéltem, hogy

Vannak konzervatív olvasók, amiként baloldaliak is, erre utalt a kezdő idézetben a „politikai meggyőződés” is. Vannak tehát, akik ez alapján (is) válogatnak a magyar irodalomból. Nem az a baj, ha valaki szívesebben olvas olyan könyvet, amiben a sajátjához hasonló világnézetre talál. A „kényszerolvasókon” (az irodalmárokon) kívül a legtöbben így olvasnak, erre mondjuk, hogy azt és úgy olvas, amit és ahogy szeret. Nem látok semmi kivetnivalót ebben.

A probléma a szerzők politikai címkézése, pláne megbélyegzése.

Nem csak a jobboldal egyik általánosan téves gyakorlata (lásd például Barkóczi Balázs és Böcskei Balázs címkézését), hogy nem tesz különbséget a szerzői világkép és önértelmezés, a művészi program, valamint a műalkotás példaértéke között, elfeledve, hogy ezek a legritkább esetben (majdhogynem sohasem) esnek egybe.

Másként fogalmazva: teljesen mindegy, hogy egy regényíró mit mond az aktuális politikai viszonyokról, mert regényei attól még mindkét oldal számára értékesek lehetnek, ráadásul azok megértéséhez az állásfoglalások a legtöbb esetben semmivel sem járulnak hozzá, valamint ellentmondás lehet a szerzői (ön)értelmezés és műveinek állításai között. E felismerés hiányából fakad az ideologikus olvasás.

Meglehet, az Esterházyt a magyar próza csúcsára helyezők közül többeknek a politikai értékítélete szintúgy ott munkálkodik az esztétikai ítéletalkotásukban is. Amiként azoknak is, akik megbotránkoznak L. Simon László művein, mondván, egy „jobboldali” költő hogy írhat olyan verseket?

Pedig a művészeti produkciók poétikai és esztétikai szempontjainak a politikai alá rendelése során

A politikai ideológiáknak valamiképpen alárendelt művészetben sem az alkotás, sem az értelmezés (tehát: a képzelet) nem lehet szabad.

De miért ne tarthatná valaki „maníristának”, modorosnak Esterházy írásművészetét? (Persze, az tévedés, hogy „jelentéktelen”, „ásatag múlt” volna.) És vajon tényleg csakis a posztmodern prózapoétikát ünneplik, akik most „bevédik” Esterházyt? Nem az a baj, ha valaki szívesebben olvassa az egyik szerzőt, mint a másikat és ezt éppenséggel ki is nyilvánítja, hanem ha a műveket a szerző politikai nézetei miatt nem olvassa. Tudunk ilyenről mindkét oldalon.

„Egy a folyó, akárhány ága-boga van is.” Az Esterházy Péter Hahn-Hahn grófnő pillantása című regényében szereplő mondat az irodalmi és egyéb kánonjainkra, olvasótáborok sokaságára is ráérthető: sokfélék, mert sokféle hagyományból táplálkoznak. Ki-ki a maga esztétikai és politikai ízlése alapján eldöntheti, mit olvas és mit nem, ad absurdum akár ezt meg is beszélheti (beszélhetné) más ízlésű közösségek tagjaival.

Ám akármilyen hagyományból táplálkozzék is egy szerző, a magyar kultúra egészét gazdagítja. És akármilyen ízlés szerint alakítja is valaki a maga kánonát, a magyar kultúra egészéből merít.