Ajmo Hrvatska!

„Szinte egyöntetű lelkesedéssel fogadta a magyar sajtó kormánypárti hányada, hogy Horvátország képviseletében (szemben a felhígult, etnikailag inhomogén és ezért lélektelen németekkel) egy kizárólag fehér hazafiakból álló válogatott jutott a döntőbe, kivívva a jogot, hogy megmérkőzhessen a franciákkal. A tiszta képbe csak kismértékben zavart bele, hogy amíg mindezt leírták, Orbán Viktor éppen Erdogannál vizitelt, tehát egyúttal ki kellett állniuk a török elnöknek hűségeskü-értékű gesztust tevő, török hátterű német csapattagok mellett – nyilván a németek hibája, hogy ilyen helyzetbe hozták magukat. 

Lépjünk tehát túl nagylelkűen ezen az apró ellentmondáson, meg azon is, hogy a franciánál kevertebb csapat aligha szerepelt a vébén, és koncentráljuk kizárólag a horvát sikerkovácsokra. A kapus Subasic a Monacóban játszik. Vrsaljko az Atletico Madrid, Corluka a Lokomotiv Moszkva, Lovren a Liverpool, Vida a Besiktas, Rakitic a Barcelona, Modric a Real Madrid, Rebic a Frakfurt, Kramaric a Hoffenheim, Perisic az Inter, Mandzukic a Juventus focistája. 

Ha jól értjük tehát, kívánatos és dicséretes a jobb élet reményében külföldre menni, ha az ember fehér és európai focista, ezzel szemben nem kívánatos és üldözendő, ha valaki, aki történetesen nem fehér és nem is focizik, Európába szeretne jönni, mert itt remél jobb életet. (De a németországi törökökkel nincs baj, mert ők Orbán Viktor barátjára szavaznak.) Hogy is van ez?

Nem lehet mostanában könnyű „nemzeti érzelmű” magyarnak lenni. És nemcsak a német-török dilemma miatt, mert arra még csak mondhatjuk, hogy semmi közünk hozzá, hanem azért sem, mert az ideológiailag nehezen összerendezhető valóságelemek nem állnak meg a magyar határnál. Itt van például a legnemzetibb együttes, a Felcsút, amelynek a 2017-2018-as keretében 11 légiós, köztük két afrikai (!) játékos szerepel. Vagy a Videoton (jelenlegi nevén (Mol Vidi Fc), ahol úgy van „csak” nyolc jövevény, hogy a brazil Vinícius Paulo 2017 óta magyarnak számít. Fiatal, potenciáljuk teljében lévő színesbőrű férfiak, adóforintokból Magyarországra csábítva – rendben van ez, tisztelt jobboldali honfitársaink? 

Amúgy a horvát példa szerintünk is követésre méltó, és nem csupán amiatt, hogy déli szomszédunknál – ha Mészáros Lőrinc invesztícióit nem számítjuk – nincs közpénz a fociban. Náluk most épp áll a bál, és a fél ország a történelmi diadalmenet dacára a válogatott ellen szurkol, így tiltakozván a horvát focit átszövő korrupció miatt. El tudjuk képzelni? A határon túl azt tekintik korrupciónak, hogy átláthatatlan a pénzáramlás, nem tiszta, miből fizetik a játékosokat, és különféle címeken sokan húznak teljesítmény nélkül is szép jövedelmet a focibizniszből. Ismerős? 
Ha az a kérdés, miért sikeresebb ma a horvát foci a magyarnál, gondoljunk arra, hogy mi hogyan bocsátottunk meg a sok évtizedes futballmocsarat két éve az eb-szereplés gyorsan elillanó örömei miatt. Meg arra, hogy az az ember, aki talán a legfontosabb szereplő a horvát labdarúgás fölemelkedésében, odaát épp a börtönbe tart.”