Miért szűnt meg váltógazdálkodás Magyarországon?

„E helyett az »éteri« politikai attitűd és terméketlen magyarázat-keresés helyett érdemes lenne megismerkednie (igen, szándékosan emelem ki ezt a szót) a magyar ellenzéknek a hazai rögvalósággal. Ennek a rögvalóságnak vannak jellemzői. Vegyük sorra őket:

1. A valóság nem 1990-ben kezdődik. A rendszerváltás idején divatos volt a történelem végéről és a politika jelenbe való átkerüléséről beszélni. A történelem vége és a jelen azt is jelentette, hogy vége mindenféle gyanús, diktatórikus, autokratikus, monarchikus, ilyen -ikus, olyan -ikus rendszernek, illetve kezdődik egy új. Csak egyetlen rendszer marad a terítéken: a demokrácia. A demokrácia váltógazdálkodással jár. Kezdetben fogalmunk sincs, mit jelent ez a gyakorlatban, de nem is kell, elég, ha mindig győz, aki addig ellenzékben volt. Ez szépen ment is egy ideig. De feltűnt, hogy 2006-ban az MSZP sorrendben egy második ciklust is nyert? Őszöd árnyékában felfigyeltünk arra, hogy ez bizony már nem az 1990-es modell, hanem egy korábbi, ha tetszik történelmi? A magyar társadalom – mondjuk bátran ki – először az MSZP-től várta, hogy szakítsa meg a »történelem vége« tételt, és tegyen lépéseket a többciklusú kormányzás felé. A Fidesz mindezt pazarul, de csak eltanulta.

2. A magyar politikában mindig aszimmetrikusak voltak a pártfelállások. Nem azért írom, mert vigasztaló, de egy ország vajon boldogulhat-e akkor, ha nem ismeri és érti saját politikai hagyományát? Ebben a hagyományban mit látunk? Mindig nagy kormánypártok vannak, amelyek több évtizedig kormányoznak anélkül, hogy az ellenzék labdába rúgna. Jó felállás ez? Nem állítanám. De valami oka csak van, hogy mind a dualizmusban, mind a Horthy-rendszerben ez volt. Sőt. A Kádár-rendszer is beleillik a sorba, csak itt már díszlet-pártok sincsenek? Értem én, hogy tettünk erre a hagyományra 1990 és 2006 között, no de ma? Ordít, hogy 2010 után itt a magyar politikatörténet tért vissza, de az ellenzék undorral félrefordítja a fejét, és azt mondja: köszönöm, ez nem az én hagyományom! Hát, akkor kié? Csak a Fideszé? Vagy csak az a felvállalható hagyomány, ami tetszik nekünk belőle, de az nem, ami viszont éppen hogy magyarázná a mai helyzetet?

3. A mai magyar politikában megint ott tartunk, hogy van benne egy kirívóan nagy párt, meg sok apró és versenyképtelen. Voltaképp 2006 és 2018 között a magyar pártpolitika fordulatot vett. A konkrét okok kielemzése is megérne egy misét. Szerintem ott van a lényeg, hogy a választók 1994 és 2010 között az MSZP-t tekintik az egyetlen nagy pártnak, amelynek esélye van tartósan, akár több cikluson át kormányozni. De mivel az MSZP minden kormányzati ciklusában lenullázza a társadalom vele kapcsolatos elvárásait, ezért a választók – hosszú mérlegelés után – pártot váltanak, és a Fideszbe kezdik vetni bizalmukat. Tehettek volna mást? Láttuk, hogy Magyarországon a pártok valahogy nem akarnak naggyá válni és karrierjüket arra teszik, hogy »sok kicsi, sokra megy«.

Nos, meglehet, hogy ez a szép szólás valamire igaz, de biztosan nem az a pártpolitikában. S itt éppen azért nem lehet kezdeni vele semmit, mert aki ebben a szlogenben hisz, az egyszerűen nem érti a politikát. A politikában ugyanis az viszi sokra, akinek komoly pártpolitikai céljai vannak és azoknak érvényt is tud szerezni. A Fidesz 1994 után masszívan ráállt, hogy lemásolja az MSZP-t, mint nagypártot. A mai ellenzék? 1998 óta ráállt, hogy minden szempontból elutasítsa a Fideszt.”