Valaki szólhatna nekik, hogy a szex sokkal jobb

„Ma Magyarországon a mindennapi életben csak az anyagi helyzete korlátozza az ember szabadságát, igaz az nagyon. Mint a világ feltalálása óta a felső egy ezreléken kívül mindig, mindenkit. Szólásszabadság van a rendszerváltás óta, magánemberként, meg a neten az ember azt mond, amit akar. Persze vannak ésszerű korlátok, ha lehülyézed a főnöködet, az azt zokon veszi. Ilyen az ember. Kevés főnök teszi túl magát azon, ha elküldik a fenébe. A multinál is így van. Ott szidhatod a kormányt, viszont nem tehetsz pikírt megjegyzést az érzékenyítő tréningre.

Miért is érzi mégis ennyi ember elnyomott megnyomorított rabnak magát?
Azért, mert ezek tényleg mind elnyomott, megnyomorított rabok – szegények. Tényleg így érzik. Ez nekik érzelmi valóság. Ez egy pszichológiai típus, amit a posztmodern technikai civilizáció hozott létre, és nevelget azért, hogy legyen aki eltartja a virtuális valóságot. Persze mindig voltak ifjú Wertherek, de azok legalább egy konkrét nő miatt voltak pocsékul. A ma ifjai nem a szerelmet, a családot, a gyerekeket tekintik életcéljuknak, hanem önmaguk megvalósítását. Ez formálisan is lehetetlen vállalkozás, mert alapvetően emberen túli célokat feltételez. Annak a csalásnak az áldozatai ők, amely tagadja az átlagemberség létezését, és mindenkinek egyedi, különös, kiemelkedő sorsot ígér. Ez nem csak lehetetlen, hanem abban is hazugság, hogy jó ilyen sorsot megélni.

Az átlagemberek inkább boldogok, mint azok, akik kiemelkednek a tömegből, de ezt igyekszik mindkét csoport titkolni maga elől.
Átlagék azért, mert az átlagboldogság nem euforikus, csupán annyi, amennyit az emberi lét reálisan ígérhet. És még ehhez is szerencse és viszonylag sok munka kell. De ez legalább lehetséges, míg a nagy sikeres önmegvalósítás szinte sohasem.

A posztmodern városi élet sokak számára kínálja a boldogtalanság bizonyosságát. Azoknak, akik azt hiszik valami különleges, frenetikus, addig soha nem tapasztalt létforma vár rájuk, amelyben az MKKP által megígért örök élet örök fiatalsága várja őket a fizikán és realitáson túli szabadság végtelen érzésével. Aztán a fasiszta valóság mindig orrba csapja őket. Mert a legújabb liberális definíciók alapján már a valóság is fasiszta. Ugyanis a mindennapi élet dolgai Liberisztánban is pont olyanok, mint Orbanisztánban. Csikar a has, lyukad a fog, kopik az ízület, van másnaposság és klamídia, továbbá a többi ember iszonyúan idegesítő tud lenni. Kevesen találják meg a lelki társukat, és azokról is kiderül általában, hogy csupán csak egy másik jól álcázott elmebeteg megint.

Ezeket az embereket mi, normálisok és többé-kevésbé boldog emberek, bizony elnyomjuk. Már a létünkkel, hiszen a korlátokat elfogadva érezzük elfogadhatóan jól magunkat, ami az ő liberális krédójuk szerint eleve lehetetlen. »Politikai tevékenységük« is ezen a gondolkodásmódon belül értelmezendő. Őket nem Orbán Viktor nyomja el, hanem Orbán Viktor puszta léte, létezésének tudata zárja őket kalitkába. Orbán egy anomália az ő világukban, mint ahogy anomália mindenki, aki rá szavaz. Anomália a Békemenet és az, hogy nem vonulnak be az EU csapatai felszabadítani őket a nyolc vagy harminc éve tartó elnyomásból.

Amióta tudnak Orbán létezéséről, azóta el vannak nyomva.”