Visconti válasza

Mike Károly közgazdász, egyetemi oktató (Budapesti Corvinus Egyetem) írása

Milánó egykor rettegett ura, Matteo Visconti száműzetésében a Garda-tavon halászgatott, amikor követ érkezett hozzá. Az utóda tudakolta tőle, hogyan és mikor szándékozik visszatérni a városba. „Ugyanolyan módon, ahogyan engem elűztek, de majd csak akkor, ha utódom bűnei túlszárnyalják az enyéimet” – üzente válaszában. Az anekdotát Jacob Burckhardt idézi Petrarcától az itáliai reneszánszról írott nagy művében. És nem hagy kétséget afelől, hogy az emlegetett bűnök nagyok és számosak voltak.

Szinte lenyűgöz bennünket a száműzött nagyúr hidegvérű cinizmusa. De ha gondosabban figyelünk a szavaira, azok éppenséggel a cinizmus legfontosabb korlátjára hívják fel a figyelmünket: az igazságérzet erejére. Nincs hatalmasabb politikai erő az igazságérzetnél. Nem érthetjük meg a politikát, ha nem vesszük figyelembe, hogy

Hosszabb távon ez adja meg alapvető dinamikáját, hajtja előre – jó vagy rossz irányba.

Persze vannak cinikusok, akiknek mit sem ér az igazság, és vannak a politikának tudós kutatói, akik elhiszik, hogy az igazságtalanságról szőtt elképzelések pusztán érdekeket leplező mesék. Ám bármilyen gátlástalan hatalomtechnikus valaki, ha tartósan uralmon akar maradni, az emberek egy számottevő részét meg kell győznie, hogy amit képvisel, az igazságos, vagy legalábbis kevésbé igazságtalan, mint amit ellenfeleitől remélhet.

Nincs olyan politikai mozgalom vagy ideológia, amely ne valamilyen igazságtalanság feletti felháborodásból merítené energiái nagy részét. Legyen az a „munkásosztállyal”, egy „fajjal”, „nemzettel”, az „elnyomott nincstelenekkel”, „kisebbségekkel” szemben, vagy éppen a mindent felforgató forradalmárok által elkövetett igazságtalanság.

Minden nagy politikai drámában igazságérzetek feszülnek egymásnak.

Ez természetesen nem jelenti, hogy mindenkinek igaza lenne, mindenki igényei jogosak lennének. Hiszen igazság definíció szerint csak egy van. A politikai tragédiák éppen abból fakadnak, hogy az igazságérzet „félresiklik”, kilép az ésszerűség medréből, zabolátlan indulattá, pszichózissá torzul. Az érzet elszakad az igazságtól. Kivételes és szerencsés eset, amikor mindenki az igazság „közelében” marad, csak máshová teszi az erkölcsi hangsúlyokat, vagy hasonló szempontok szerint, de eltérően ítél.

*

Ha hátrébb lépünk és végigtekintünk a magyar politika elmúlt bő negyedszázadán,

A rendszerváltozás idején az eszmék, indulatok és hatalmi pozíciók szövevénye két domináns igazságérzet-pólus köré rendeződött. Az egyik a „létező szocializmusban” felépített személyes életutakat, közösségi eredményeket védte, a politikai rendszerváltásban, a demokratikus elitcserében felforgatást, erőszakosságot, dilettantizmust látva. A másik a Kádár-kor hazugságát, elnyomását, megalkuvását támadta, és úgy érezte végre ütött az igazság órája.

Bár a politikai térképet keresztbe-kasul szőtték egyéb ellentétek is, e két pólushoz előbb-utóbb mindenkinek igazodnia kellett.

A Fidesz nagy fegyverténye volt 2010-ben, hogy sokakkal, akik az első, „posztkádári” pólushoz kötődtek, el tudta hitetni, hogy őket is ő képviseli jobban. Az ad hoc koalíció tartósításához azonban új, stabil eszmei-indulati alapot kellett létrehoznia. Ezzel pedig megindította az igazságérzetek átrendeződését. Az okozott felforduláson még nem vagyunk túl, de az új pólusok körvonalazódnak. Az egyik pólus vezérlő indulata szerint a kollektív nemzeti célokért folyó, hathatós államközpontú cselekvés igazságos, az ezt gátló erőfeszítések igazságtalanok. A másik pólus az egyéni és kisközösségi szabadságot garantáló civilizációs normák és intézmények igazságosságát hangsúlyozza, és az ezek ellen ható cselekvésben látja az igazságtalanság fő forrását. Mindezt szokás szerint bonyolítják, átszínezik a nacionalista–európaista, balliberális–konzervatív és más ellentétek, és a párthatárok sem igazodnak tisztán a két pólushoz. Mégis mintha az indulatok kikristályosodásának ez lenne az alapvető iránya.

*

A versengő igazságérzetek küzdelmét sok tényező alakítja a korszellemtől kezdve a politikai vezérek személyes képességein, a hatalom intézményi korlátain és a spontán társadalmi folyamatokon át a véletlenig. De a dinamikának mindig része az is, amire Visconti utalt: a hatalomgyakorlás amortizál. Csak az nem vét, aki nem cselekszik. A szenteket kivéve csak az nem él vissza a hatalommal, akinek nincsen.

Tekintsünk még egyszer vissza – amennyire bírunk, elfogulatlanul – az elmúlt bő negyedszázadra! Nem az volt-e a politikai bukások egyik – alapvető, persze korántsem kizárólagos – oka, hogy a hatalmon lévők sok választó szemében elveszítették erkölcsi előnyüket? Nem az volt-e a politikai siker, a hatalmon maradás végső záloga, hogy a többség szemében az

Szó sincs róla, hogy a mindenkori többségnek igaza lenne. Nagyon is tévedhet. Olyan erkölcsi töltetű indulatoktól, érzelmekről van szó, amelyek sokszor ledobják magukról az értelem zabláját. A politikai közösség mindenkori talán legfontosabb kihívása éppen az: hogyan tudjuk az uralkodó igazságérzetet az ésszerűséghez, a megfontoltsághoz és a valóságismerethez kötözni? Hogyan tudjuk szűkíteni azt a teret, amelyet az igazságérzetek váltójátéka az igazságtalanságoknak enged?

Sarlatán, aki erre egyszerű választ ígér. Egy szempontot vetnék csak fel. Egy hatalmon lévő koalíció annál többet engedhet meg magának, minél inkább úgy érzik a támogatói, hogy az ellenoldalon még az igazság morzsái sem lelhetők fel. A másik tábor nincs olyan szempontok, részigazságok birtokában, amelyet figyelembe kéne venni. Menthetetlen aljasok és ostobák gyülekezete. Ezt erősíti, ha az ellenoldal támogatói is ugyanígy gondolkodnak. Ha olyanokkal kell együtt élnünk, akiktől semmi jót nem várhatunk, szinte minden hatalmi eszköz megengedhetőnek tűnik fel velük szemben. És ha mindkét fél így viselkedik, a legrosszabb várakozásaink kölcsönösen igazolódni is fognak. Másként fogalmazva, ha lélekben felmondjuk a közösségvállalást a többiekkel, hamarosan ténylegesen is le fogjuk rombolni a közösséget.

A rombolás gátját azok a szellemi erők jelenthetik, amelyek tudnak és akarnak a velük egyet nem értőkkel, az eltérő igazság-indulatokkal számot vetni. Az empátia azzal, akivel szemben állunk, nem a puhányság, hanem a bátorság jele. Az zárkózik el előle, aki fél attól, hogy nem tudja a saját igazát megvédeni, a másikat meggyőzni vagy legalábbis a saját érvei iránt belátóvá tenni. Ez kétségkívül nehezebb és fárasztóbb, mint saját köreinkben kedvenc eszméinket dédelgetni (ami szintén szükséges).

De a közösség jó békéjét nem adják ingyen, azért mindig küzdeni kell. Másképp nem megy.