Málló arcvonások

„Aztán újabb fordulat jött. Most már a trendi visszaemlékezések legfontosabb eleme az lett, hogy a »forradalomban« ki milyen szerepet vállalt? Ahogy nem szégyellték 1945 után leírni, hogy öt–hat évesen már kommunistának mondhatták magukat, ahogy idővel csodálatosan szaporodtak az »antifasiszta ellenálló sejtek«, úgy 1990 után is egyre többen fedezték fel magukban az 1956-os forradalmárt. Megkomponált hiedelem volt ez is. Nem tett jót a forradalom emlékezetének. Aztán ezernyi, mindegyre elhatalmasodó emlék érkezett, hogyan küzdöttek a jogállamért, rendszerváltoztatásért. Hogyan szervezték a »demokratikus ellenzéket«, hogyan váltak az ellenállás motorjává, a szamizdat angyalaivá. S ma is hogyan küzdenek szabadságért, igazságért, elesettekért, az emberiségért. Arcukat ráfestik mindenféle politikai plakátokra – a történelmi nagyság aranyos mo­zaikját sejtik ott –, és csodálkoznak, hogy minduntalan lemállanak arcvonásaik. A márvány és alabástrom nem tűri a híg anyagot.

Tisztelem a valódi tetteket, a remény nélküli és a reményteli szenvedést, megpróbáltatást, a valódi gondolatokat, szellemi teljesítményeket, igen, akkor is, ha nem egyeznek az enyémmel. A múlt megismerése a jelen legfontosabb szellemi célja ma is. Talán mert onnan vesszük az erőt, talán, mert a jövő olyan bizonytalan. Ezért fontosak az emlékek, egyéni, családi közösségi szinten is. Tisztelet azoknak, akik az igazságot hagyták ránk! De tanulhatunk azoktól is, akik csak igaz­ságcafatokat. Ők úgyis fönnakadnak a rostán. De olyan rosta kell, ami a csöndet, a fényt átengedi. Csak ne kísértsenek a fennakadt hazugságok, a málló arcvonások!”