Rögzíteni akartam, hogy milyen másodosztályú állampolgárnak lenni

„Több helyen nyilatkozta, hogy kétségek gyötörték, miközben a regényen dolgozott, mert úgy érezte, azáltal, hogy allegorikus formában beszél róluk, trivializálja a való világ eseményeit. Mi a baj az allegóriával?

Az allegóriában benne van a hamisítás kockázata, különösen, ha az író nem pontosan érti, hogy mit próbál allegorizálni. Az X-Men például gyakran utal a mutánsok emberi jogokért vívott küzdelmére úgy, mint az amerikai polgárjogi harcokra. Xavier professzort pacifista Martin Luther King Jr.-ként, Magnetót gonosz és erőszakos Malcolm X-ként ábrázolja. Ezzel mindkettőjüknek hatalmas kárt okoz, mert MLK Jr. nem ellenezte az önvédelmet a fehér felsőbbrendűséggel szemben, a valóságban egyáltalán nem gonosz Malcolm X viszont az erőszakmentességet preferálta, ahogy egyre jobban elmélyedt a muszlim hitében. A képregény írói egyiküket sem értették meg teljesen, vagy ha meg is értették, nem törődtek azzal, hogy komplex és dinamikus emberekként ábrázolják őket. A képregényrajongók egész generációja nőtt fel úgy, hogy azt hiszi, ezek a valóságos történelmi figurák, akik feláldoztak mindent és számos módon megmentették a nemzetet, rajzfilmszerűek, egyszerűek és buták voltak. Ez nemcsak erre a két emberre nézve sértő, hanem Amerika teljes fekete lakosságára.  

Aggódtam, hogy azáltal, hogy az elnyomás elleni küzdelmet veszem a trilógiám alapjául, a trivializálást kockáztatom. Ezt úgy próbáltam elkerülni, hogy annyit tanultam az engem inspiráló eseményekről, amennyit csak tudtam, hogy ne értsek félre semmit és egyetlen apró részletet se hagyjak figyelmen kívül. A leegyszerűsítést úgy is próbáltam elkerülni, hogy nem „lágyítottam” az elnyomás szörnyű valóságát. A Fulkrum-béli élet például mindent magában foglal az amerikai őslakosoknak létrehozott bentlakásos iskoláktól a meleg átnevelő terápiáig, a borzalmakat pedig teljes valójukban ábrázolom, ahelyett, hogy finomítanék rajtuk. A valóságban gyerekek százait ölték meg vagy bántalmazták ilyen iskolákban, az átnevelő terápiát pedig a kínzáshoz hasonlítják; túlélői között gyakori az öngyilkosság. Ezért ábrázolom olyan expliciten a gyerekek szenvedését, nem pedig azért, mert lázítani vagy sokkolni akarom az olvasóimat. Hasonló dolgok történnek valódi gyerekekkel, és nekem kötelességem elmondani a halott gyerekek és a családjaik történetét, még ha allegorikus formában is.

Nem Nora, hanem N. K. Jemisinként írja a regényeit. Így akarta megvédeni magát a műfajon belül uralkodó szexizmussal szemben? Van bármilyen különbség NK, az író, és Nora, a karriertanácsadó és pszichológus között?

Nincs igazán különbség. A civil munkám segít, hogy jobb íróvá válhassak; jobban értem, hogy működnek az emberek, ami megkönnyíti a karakterteremtést. Nem azért választottam a kezdőbetűket, hogy megvédjem magam a szexizmustól, hanem mert abban az időben, amikor a profi írói karrierem beindult, néhány akadémiai publikáció is megjelent a teljes nevem alatt. Ez még a Google előtt történt, amikor egy apróváltoztatás is elég volt, hogy elválasszam a két területet. Ez ma már nem működik.  Minden ott van egy helyen.”