„Mondhatnánk, hogy igen, ezek vagyunk mi, magyarok, forró fejű forradalmárok a bölcsőtől a sírig, de valószínűleg ez mindenütt így van: az emberek a tettet szeretik ünnepelni, nem a következményt. Mert a lázadás következménye a szívós ellenállás, majd a hosszú bűnhődés és elnyomatás; merő képtelenség, hogy ezt valaha úgy értékeljük - úgy tanítsák -, mint az osztrák udvar és a magyar politikai arisztokrácia közös tanulási folyamatát. Hogy a világosi fegyverletételt követő megtorlás borzalmai mögé képesek legyünk odalátni a polgári vívmányok megtartását, az uralkodó állammodernizációs törekvéseit, akárcsak azt a prózai tényt, hogy a sokk után is hétköznapok következtek.
A kiegyezésre boruló kortárs félárnyék persze érthető, ha számba vesszük, hogy nemcsak Kossuth küzdött ellene foggal-körömmel, hanem a nemzet jórészét is úgy kellett jótéteményeiben részesíteni, hogy közben a tükörbe pillantva továbbra is azt kellett látniuk, onnan egy megalkuvásra képtelen szabadságharcos néz vissza. Lett vámunió és biztos piac, a közös külügy és hadügy révén nagyhatalmi státusz, a poros magyar főváros robbanásszerű fejlődésnek indult, hamarosan egy kétszáz kilométeres - Bécsnyi távolságú - gyűrűben a régióközpontok pompás kalárisa vette körül, ringtak a búzamezők és bőgtek a csordák; a rendszer működött. Lélekben pedig mindenki '48-as lett, ha még nem is élt akkor, pláne.”