Ükunokáink sem fogják megtapasztalni?

„Miért nem szeretem a nőnapot? Nőként pedig illene. Nem szeretem azt a kifejezést sem, hogy nőként illik valami. Például illik a konyhában női princípiumot beteljesíteni. Vagy kislányként szépen viselkedni, kedvesen mosolyogni és szigorúan rózsaszínben járni. A család illik, a karrier nem. Ebben a kérdésben nem illik a vagylagosság sem. Nem illik beleütni az orrunkat a fontos dolgokba, mint törvényalkotás vagy kormányzás. Rendes kislány nem programoz, nem épít és nem politizál. És amit végképp nem illik: feministának lenni. Azok a lányok mind csak magukra gondolnak, nem mosolyognak kedvesen, nem illedelmesek, és már gyerekként is csak a bajt keverik. Legóznak, orvososat játszanak, kérdeznek, olvasnak, felfedeznek. Később egyetemre mennek, nem azért, hogy a családalapításig elüssék az időt valahogy, hanem mert továbbra is kíváncsiak. Végtelen önzőségükben ugyanazt szeretnék tudni, érteni, csinálni, mint a hozzájuk hasonló fiúk. De egyesek szerint ez nem illik. Nem illik nőként ugyanazt akarni, nem illik ugyanazt megkeresni, nem illik ugyanazokkal a feltételekkel boldogulni. És ezt pláne nem illik szóvá tenni. Rendes lányból nem lesz feminista. Nem illik. A feminizmus nem illendő dolog.

(...)

 A nők potenciális piaci értékében rejlő lehetőségek kiaknázására a mai napig a foglalkoztatásukban élen járó északi országok a hatvanas évektől óriási hangsúlyt fektettek. Nem csak bevonták a munkaerőpiacra a jól képzett nőket, de az elmúlt évtizedekben egy olyan szociális ellátórendszert hoztak létre, ami nem csak a nők munkáját, de a családi életszervezését is megkönnyíti. A cél nem az egyik vagy másik szerepre való kényszerítés volt, hanem az egészséges egyensúly megteremtése a család és a munka között, aminek köszönhetően egy komplex óvodai rendszer jött létre, ahol többek közt figyelembe veszik az anyák munkaidejét, valamint egy idős-ellátó, betegápoló szisztéma, amelyik a sok esetben fennálló időskori gondozást könnyíti meg a családoknak, túlzott ellentételezés nélkül. A népességfogyásra sem a „nőnek a család körül a helye” politikában találták meg a megoldást, hanem az egyenlő teherviselés kialakításában, így a férfiaknak joguk lett otthon maradni a gyerekekkel (ebben az esetben a szerepfelfogás változásának a lényege, hogy a férfiaknak is lehetőséget biztosít az aktív családi élet megélésére). 

(...)

Itt vagyunk nőnapkor minden évben, feszengve, kötelező mosollyal (mert ugye kislányként megtanultuk, ilyenkor illik csak igazán kedvesen mosolyogni). Pedig ugye nem illik nem megünnepelni magunkat.  Ki lett tűzve ez a nap, itt van, tessék, ma rólunk szól minden, kapunk egy szál nárciszt vagy egy cserepes ibolyát a főnöktől, és az altesti poénok is sokkal disztingváltabbak lesznek. Nekem ez nem kell. Nem szeretném lekötelezve érezni magam, mert kaptam egy darab napot, amikor ünnepelhetem, hogy én nő vagyok. Nem akarom ünnepelni, én azt a többi háromszázhatvannégy napot szeretném, amikor nem vagyok sem különleges, sem kitüntetett. Csak pusztán elismerik, hogy mivel ugyanazt tudom, ugyanaz jár. Nem elvenni akarom én azt a háromszázhatvannégyet sem. Csak szeretném, ha az enyém is lenne. Szóval, ha lehetne, egy női nap helyett ünnepelhetnénk inkább mindennap az egyenlőséget?”