Az óriások valának a földön – Sylvain Neuvel: Alvó óriások

Azt hiszem túl magas az ingerküszöböm. Vagy túl nagy elvárásaim vannak. Ahogy végignézek az idei olvasmányaimon, alig pár olyan könyvet látok, ami tényleg megmozgatott bennem valamit – tehát valami újat hozott, vagy tényleg egyedi és élvezetes módon dolgozott fel valami ismert ötletet, motívumot, témát. Mintha a fantasztikus könyvekre is visszaütne a hollywoodi trend, hogy legyen mindenből trilógia, de inkább univerzum; vagy legyen egy könyv „blockbuster”. Vajon érdemes máshogy is hozzáállni ezekhez a könyvekhez, és nem keresni a világmegváltó újdonságot?

A kissé negatív hangvételű felvezető elsősorban nem Sylvain Neuvel könyvének szól, de annak kapcsán jutott eszembe. Az Alvó óriások kiadásának sztorija hasonló, mint A marsié: ez is magánkiadás volt előbb, ezt is felkapta a nép, ebből is lett rendes kiadás, és ebből is film lesz. Annyi csavar van, hogy itt előbb volt meg a filmszerződés, mint a könyv hagyományos kiadása. A KönyvesBlog interjújából az is kiderül, hogy Neuvel is inkább filmes fejjel gondolkodva írta meg a könyvet. A végeredmény engem nem nyűgözött le, de értem, miért népszerű, és miért lesz népszerű itthon is.

A történet röviden annyi, hogy találnak egy hatalmas, Földön legalábbis nehezen összehozható ötvözetből készült fémkezet valahol Amerikában. Aztán az azt megtaláló kislányból tudós lesz, aki egy névtelen háttérember szervezésében – és itt máris közbeszúrnám, hogy névtelen emberünk a valódi főhős – csapatot hoz össze, hogy egyrészről összegyűjtsék a többi testrészt, másrészről kezdjenek valamit ezzel az egész üggyel és ennek folyományaival. Van kemény pilótacsaj, meg gondoskodó főnök, meg cinikus csávó, meg izmos csávó, meg ugye a névtelen kérdező, aki messze a legérdekesebb figura a történetben.

A másik, promóanyagokban citált mű A marsi mellett a Z világháború, mivel itt is egyfajta dokumentarista stílussal találkozunk: az egész cselekmény kérdés-válasz interjúk, illetve néhány naplóbejegyzés és jelentés formájában bontakozik ki. Ez egyrészt érdekes, másrészt furcsa, mert valójában nagyon eltávolít minket a történettől és a szereplőktől – ezt viszont érdekes módon túlkompenzálja azzal, hogy az interjúk során olyan dolgokról kérdez a névtelen kérdező, és olyan dolgokról beszélnek neki a karakterek, amelyek megosztására nem éreztem, hogy erős indíttatásuk lenne.

A Cixin Liu-féle The Three-Body Problem esetében volt hasonló érzésem, csak ott arról volt szó, hogy a kínai történetmesélési módszerek annyira elütnek a nyugati formuláktól, hogy már-már esetlennek érződnek. Itt egészen más a helyzet, de nem igazán tudtam dűlőre jutni a dologgal. A forma egyrészt nem engedi közel az olvasót történethez, másrészt néhol kicsit gúzsba köti az írót is, harmadrészt viszont mindezek ellenére tud egyedi élményt nyújtani.

A történetre visszatérve: könnyed, akár egy nap alatt befalható olvasmány, szórakozásnak nem utolsó. Sokáig nem éreztem mondjuk a fókuszt, hogy miért is kell izgulnom pontosan. Azért, hogy kik hagyták itt ezt a cuccot? Azért, hogy össze tudják-e rakni? Azért, hogy hogy oldják meg a diplomáciai bonyodalmakat? Néha úgy éreztem, hogy a szerző maga sem tudja pontosan. A végére világos lett, hogy a történet melyik rétege kapja a reflektorfényt itt, és mely szekciók feltárása marad a következő kötetekre – annyit mindenesetre meg kell hagyni, hogy azokat is el fogom olvasni.

De őszintén szólva még ennél is jobban érdekel a film. Mármint ez nyilván ebben a formában nem működik filmként, át kell gyúrni, mint a Z világháborút, ami ugye elég katasztrofális lett, mert pont a lényegét veszítette el. Ebben az esetben viszont szerintem előnyére válhat a történetnek, és el tudom képzelni, hogy azon ritka filmek egyike lesz, ami jobban tetszik az alapanyagnál. Majd meglátjuk.