Pillanat

„A kamion volánjánál ott ül az arab. A muszlim. Nem, tudom én, hogy nincsen olyan, hogy »az” arab és »a« muszlim, de most nincsen már sok időm cizellálni, úgyhogy mégiscsak ő ül ott a volánnál. Belém hajt, a véreimbe hajt, két kilométer hosszan hajt belénk, közben lő is a fegyverével, és azt üvölti eksztázisban, hogy »Allah akbar!« – bármit is jelentsen ez azon kívül, amit amúgy jelent.

Mivel nagyon kevés az időm, muszáj végiggondolnom, akarom-e, hogy ő itt legyen, hogy belém hajtson, a véreimbe hajtson, a földrészembe hajtson, a hazámba hajtson, és akarom-e, hogy az ő vérei majd ugyanezt tegyék, miután őt magát, aki éppen most teszi, sikerül megölni végre.

Nem, azt hiszem nem akarom. Nem akarom, hogy ő itt legyen, és azt sem akarom, hogy a vérei itt legyenek. Már csak egy pillanatom van hátra, ezért hiába üvölt fel bennem a jólneveltség, és hiába üvölti azt, hogy nem szabad általánosítani, és hogy rengeteg sok olyan vére van őneki, aki nem akar belém hajtani, de sajnos ez most teljesen mindegy. Mert nekem csak ez az egy életem volt, és azt hittem, én fogok rendelkezni felette. És a hagyományaim, az örökségem, a hazám és nemzetem, a hitem és meggyőződéseim szerint fogok majd rendelkezni egyetlen életem felett, és most látom, hogy erre nem maradt lehetőségem.”