Őrjöngenek a közösségi oldalakon, miután Kamala Harris alelnökjelöltje melegnek titulálta Elon Muskot
Áll a bál Amerikában: Tim Walztól nem idegenek a hasonló kijelentések, korábban Orbán Viktort is „diktátornak” titulálta.
Őrült, Rejtőt idéző kalandként indul a Kittenberger, látszólag komolytalan vagy legalábbis elképesztően laza karakterekkel, akik aztán a véletlenek szerencsés (szerencsétlen?) összejátszásának köszönhetően keverednek bele egyre nagyobb és nagyobb konfliktusokba.
„Bár alapvetően ritkán szoktam külön kiemelni, ezúttal muszáj megjegyeznem, hogy milyen jól működtek a párbeszédek: mondanám kapásból, hogy itt érződik Somogyi György filmes múltja, de valójában a magyar filmek többségében sincs ennyi élettel teli dialógus. Nem érződik erőltetettnek (modorosnak is csak talán a belga nyomozó, Hector Pierrot figurájánál, bár ott feltételezem, hogy szándékosan), inkább nagyszerűen támogatja a cselekményt. Ezt mondjuk szinte mindenre le tudnám írni: vegyük akár a hátteret, ami nem tolakodó, inkább a finom utalásokban, a remek ötletekben bújik meg, de mégis kiválóan átjön a steampunk-érzet, a gőzcsodák világa. A történet nagyban vegyíti a saját figurákat valóban élt személyekkel (mint Kittenberger) és az irodalmi kánon fiktív alakjaival (gondoljunk Ácsra és Bakára, akik éppen csak nem A Pál utcai fiúkból léptek ki, vagy akár Poirot-ra, akarom mondani Pierrot-ra), de itt sem azt érzem, hogy rátelepszik a cselekményre ez a mértéktelen utalástenger (mint máshol), inkább finoman kiegészíti, meglapul a háttérben (kivéve talán egyszer, a Probatbicol említésénél, ami már nekem sok volt).
Mindezek ellenére, ami mégis legyőzte minden ellenállásomat a képregénnyel szemben, az a rajz volt. Tebeli Szabolcs (alias Brazil) munkásságát, bevallom, eddig nemigen követtem figyelemmel, de ezek után mindenképpen változtatok ezen: stílusa ugyanis hibátlanul illik ehhez a rejtői kalandhoz. Különösen akkor lenyűgöző, amikor gépet, vonatot, tájat, városképet alkot, amikor szabadon burjánzhatnak a részletek – kevésbé határozott, szabadabb stílusa az emberi arcoknál néha kicsit biceg, de valójában még ott sem éreztem azt, hogy nem passzol a cselekményhez. Ráadásul panelkezelése és más megoldásai olyan profizmusról árulkodnak, ami újabb szintre emeli a képregényt.”