Popcornízű világvége – X-Men: Apokalipszis kritika

Nehéz erről a filmről bármit is írni úgy, hogy a kritikusok már mindenütt darabokra cincálták, kezdve azzal, hogy képregényesen bugyuta, a sablonos főgonoszon át egészen addig, hogy teljesen kiszámítható. Ennek az az oka, hogy a kritikák nagy része sajnos igaz. Ráadásul a film túlságosan hamar jött ki az Amerika kapitány: Polgárháború után, ami pedig közel egyöntetű kritikai siker lett. De valóban megérdemli-e az X-Men: Apokalipszis azt a mennyiségű ekézést, amit kapott?

Nos, a válasz egyszerű: nem. Hiába a faék egyszerűségű forgatókönyv, a film vállaltan az, ami, egy kellemes tavasz végi/nyár eleji blockbuster, aminek a célja, hogy szórakoztasson. Nem árul zsákbamacskát, a címből tudjuk, hogy hőseinknek a világvégét kell megakadályozniuk, és a blockbusterek legfontosabb kívánalma is teljesül, jelesül az, hogy szórakoztató. Kellemes beülni rá, kiszakadni kicsit a mindennapi gondokból és utána, a moziból kijőve elgondolkozni azon, hogy voltaképpen milyen mennyiségű hiba is volt ebben a filmben. Merthogy az sajnos tényleg volt garmadával.

A kritikák által megfogalmazott vádak azért igazak egytől-egyig, mert közös a gyökerük. Azért képregényesen bugyuta, azért sablonos a főgonosz és azért kiszámítható a film, mert a forgatókönyvírók egész egyszerűen rosszul írták a karaktereket. Igen, csaknem az összeset, kivételt talán egyedül Higanyszál képez, aki egyrészt megint lopja a show-t, másrészt kap egy totál minimális eszközökből építkező aprócska drámát, ami sokkal szebb és fontosabb ebben a formában, mint a többi karakter világrengető szenvelgése (nem kell megijedni, nem mindenki szenveleg világrengetően, ez főként Magnetóra igaz).

Sajnos az a legfőbb probléma, hogy az íróknak semmiféle új színt nem sikerül megmutatniuk a figuráikból, amit már ne láttunk volna. Xavier professzor még mindig idealista, Magneto pedig még mindig pingponglabda a jóság és a gonoszság között. Sajnos utóbbi esetében ezúttal mindig egyértelmű, hogy épp melyik oldalon áll, még ha kristálytisztán fel is festették a motivációit, egyszerűen nem mozog a szürke zónában, mint korábban. Jean Grey még mindig az erejének kordában tartásával küzd, Küklopsz még mindig teljesen semmilyen helykitöltő figura (aki ráadásul jó, ha 20 másodpercet kap egy drámára, amit úgy elsinkófál a rendezés, mintha tilos lenne a tragédiákat feldolgozni), csak most mindketten fiatalabbak. Sajnos ezúttal nem kapott elég teret Az eljövendő múlt napjait a hátán elcipelő Jennifer Lawrence, így ne számoljunk azzal, hogy Raven fogja megmenteni a filmet. Mindenki ott van, ahol éppen lennie kell és betölti a funkciót, amit be kell töltenie.

Apokalipszis ellenben közel sem olyan rossz főgonosz, azért a világuralom a motivációja, mert ő már volt a világ ura. Tök logikus, hogy egy kvázi isteni státusszal rendelkező mutáns, aki az alkímiától kezdve a regeneráción át egy csomó képességgel rendelkezik, szeretné visszakapni az isteni státuszát. Ami pedig különösen izgalmassá teszi, hogy nem igazán van terve, ami képregényadaptációban ritka. Egész egyszerűen kell mellé négy rohadt erős mutáns (a lovasok), aztán lesz, ahogy lesz, a végcél a Föld igába hajtása. És az a helyzet, hogy ilyen mértékű erővel még akár be is válhat a kaotikus tervnélküliség, ha elég hatékonyan teremtik meg mellé a káoszt.

A filmben sajnos eléggé kétoldalúak a színészi játékok is. A tapasztaltabb színészek brillíroznak, Michael Fassbender könnyeit látni filmtől függetlenül is szívszaggató, James McAvoy végre megkopaszodik és a film végén már a jól ismert Xaviert látjuk, Oscar Isaac pedig úgy hozza Apokalipszist, hogy gyakran horrorba hajlóan jó alakítást kapunk egy istenkomplexusos zsarnokról. Ezzel szemben a fiatal színészek szemmel láthatóan nem igazán tudnak mit kezdeni a kidolgozatlan karakterekkel, a kötelező minimumot ügyesen hozzák, de ennél többet sajnos nem tudnak belerakni.

Cselekmény tekintetében nincs olyan alaposan kimunkált politikai szál, mint a Polgárháborúban, de nincs is rá szükség. Ezúttal nem fontos a kormány és az X-Menek szerepe a mutánsok jogainak kérdésében, egész egyszerűen bejön egy olyan új tényező, amit nagyon gyorsan el kell takarítani, különben vége a világnak. Ez elég világosan megfogalmazódik, minden politika csak feleslegesen túlbonyolítaná a történetet, amiből aztán lehetetlen lenne kivergődni az egyébként hosszúra nyúló játékidő alatt.

A rendezés ellenben rendben van, Bryan Singer a korrektnél jobb iparosmunkát tett le az asztalra. Míg az új Amerika kapitány film első felében rengeteg volt az unalmas dumálgatás és csak utána jött az akció, a végén meg a dráma, az Apokalipszis sokkal érettebb, kimunkáltabb arányérzékkel adagolja ezt a hármast (kivéve Küklopsz drámájánál, amint azt már feljebb leírtam). A nyitójelenetből megismerjük a gonoszunkat, látjuk az eszközeit, megértjük a céljait, mindezt körülbelül egy szó nélkül, és mégis van benne akció, ami nem csapja agyon a jelenetet, csupán továbblendíti a filmet. A látványról lerí, hogy rengeteg meló volt benne, néhol egészen elképesztőek a világvége-jelenetek. Amiben pedig Singernek jár a csillagos ötös, az a zeneválasztás. Minden aláfestés tökéletesen passzol, Beethoven VII. szimfóniájának második tétele pedig hátborzongatóan jó jelenetet eredményez.

Összességében az X-Men: Apokalipszis közel sem lett olyan borzalmas, hogy ennyi szidalmazást érdemeljen, de az tény, hogy nem is feszeget igazán fontos témákat. Vitathatatlanul az előzménytrilógia leggyengébb darabja lett, de mindkét Wolverine filmet és Az ellenállás végét simán kenterbe veri, Az elsőktől pedig csak egy leheletnyire van lemaradva. Aki szereti a habkönnyű popcormozikat, vagy nem érdekli, hogy mennyi komolyság szorult egy képregényfilmbe, nyugodt szívvel adhat neki egy esélyt.