Kell ez a hosszú bevezető, hogy érthető legyen, miért olyan óriási csalódás Singer negyedik X-Menje mind önmagában, mind a korábbi filmek és a képregények kontextusában nézve.
„Az Apokalipszis mentes a korábbi X-Menek minden finomságától: van benne egy ősi mumus (Apokalipszis, az első mutáns), aki az oldalára állít négy mutánst, és az »erősebb kutya baszik« elve alapján le akarja tarolni a Földet, az X-ek pedig igyekeznek ebben megakadályozni. Rosszember jönni, hősök segget rúgni. Cifráznám, ha lenne mit, de nincs.
Singer sok-sok szereplőjének legtöbbje csak kidolgozatlan, motiválatlan ágyútöltelék. Rose Byrne mint Moira MacTaggert egy rém halovány szerelmi szál kedvéért holtsúlyként, céltalanul téblábolja végig a filmet, Olivia Munn-nak Pszichéként semmi, de tényleg abszolút semmi karaktere, és az új színészek meg az ő régi-új szerepeik (Scott, Ororo) is szinte csak dísznek vannak; talán Sophie Turner az egyetlen, akinek jut némi tényleges tennivaló, bár árnyaltsággal az ő Jean Greyét sem lehet vádolni.
Azok pedig, akik Az elsők óta a gerincét képezik a franchise-nak, pusztán az előző filmek dialógusait és konfliktusait ismételgetik unottan. Jennifer Lawrence korábban őrlődő Mystique-jét unalmas, egysíkú hőssé degradálták, James McAvoy Xaviere megint ugyanazt hajtogatja ötpercenként (»van jó Magnetóban«), Michael Fassbander Magnetója sótlanul, teljesen kiszámíthatóan sodródik az eseményekkel – ráadásul az a bizonyos cameo is csak egy viszonylag pofás, ám dramaturgiailag teljesen felesleges fan service. És akkor még ott van a legnagyobb vesztes, az egyébként remek Oscar Isaac, aki gagyira maszkírozva, nagyon teátrálisan, nagyon csúnyán nézve mond nagyon gonosz és nagyon baljós dolgokat. Inkább egy hetvenkedő, pózőr baromarc, mintsem egy félelmetes ellenség.”
Az elmúlt években bővül a piac: a szuperhős-dömpinget követően művészi vagy éppen szépirodalmat feldolgozó képregények és olyan sorozatok látnak napvilágot, amikre korábban esély sem volt.
Az elmúlt százhúsz évben öt államalakulathoz tartozó Csallóközben már a klub puszta működése is csodának számít, ám a DAC a megmaradás és a nemzeti összetartozás szimbóluma lett. Dunaszerdahelyi beszélgetés Tősér Ádámmal, a kerek születésnap alkalmából a sportklubról készült egész estés dokumentumfilm rendezőjével és Nagy Krisztiánnal, a DAC kommunikációs vezetőjével.
A volt EP-képviselő szerint az elmúlt mintegy száz évben a külső erők megtalálták azokat az ágenseket, akik belül tudtak zavart kelteni vagy idegen érdekeket megjeleníteni.
Egy felhasználó azt írta, „most már tényleg valakinek át kéne nézni miket posztol, mert ez a szavahihetősége kárára megy”.
A nem túl bizalomgerjesztő előzetes ellenére a Demjén Ferenc dalaira komponált Hogyan tudnék élni nélküled? közelről sem olyan rossz, ami főleg a szerethető, szimpatikus szereplőknek és a jó ízléssel adagolt zenei betéteknek köszönhető.
Magyarországon is bemutatták a DAC filmet, a dunaszerdahelyi futballklubról szóló mozit, amely a felvidéki magyarság közösségteremtő erejének szimbólumává vált.
Ez a magyar elnökség legnagyobb eredménye.
Ma tartják a magyar–török kulturális évad zárógáláját Ankarában, ahol Orbán Viktor és Sulyok Tamás közösen képviseli Magyarországot.
