Még egyszer Trumpról

Nagy valószínűséggel soha, egyetlen amerikai elnökjelöltnek sem sikerült még ennyire tematizálnia a közéletet, elérnie, hogy ennyire minden róla szóljon – ráadásul nem csak otthon, hanem világszerte. Én már rövid időn belül másodszor írok róla.

Annak idején Ronald Reagan is kapott hideget-meleget. Bill Clinton kampányába szinte a teljes amerikai média beszállt (az idősebb Bush ellen), az ifjabbik Bush-t már gátlástalanul igyekezett lejáratni a liberális média. John McCain alelnökjelöltje, Sarah Palin pedig a libernácik első számú célpontja volt. Donald Trump azonban mindannyiukon túltesz; mind a támogatók rajongása, mind az ellenfelek kétségbeesett kiáltozásai tekintetében.

Nem meglepő módon néhány igazi géniusz is beállt már a sorba: Miley Cyrus az instán lengette be, hogy elköltözik Amerikából, ha Trump lesz az elnök. (Tizenhat éve Bush megválasztása esetére Cher helyezte kilátásba ugyanezt, aztán hogy, hogy nem, mégis maradt a fenekén az USA-ban, egész jó kis ingatlanokban tengetve életét.) 

Térjünk vissza a némileg komolyabban vehető figurákhoz. Ami újdonság: Trump ellen republikánus nagyágyúk is hangosan megszólalnak. A minap Mitt Romney és John McCain is erős kirohanásokat intézett. Ezzel nem is lenne baj, csak hát mindketten sikertelen republikánus elnökjelöltek voltak, sőt, Romney a párt legnagyobb buktája Bob Dole óta. (És hát Romney mormon hívő, így ítélje meg mindenki magának, Trumptól vagy tőle hallhatunk elrugaszkodottabb kijelentéseket a világról.)

Republikánus külpolitikai szakértők aláírásával született egy anti-Trump nyilatkozat , benne természetesen számos jogos felvetéssel és azzal a nagyon fontos beismeréssel, hogy a republikánus vezetőknek meg KELL hallaniuk az elégedetlenség hangjait és változtatni kell azon a katasztrofális külpolitikán, ami Obamához és nem utolsósorban egykori külügyminiszteréhez, a jelenlegi demokrata elnökaspirásnhoz, Hillary Clintonhoz kötődik. De mintha ők is kissé Stockholm-szindrómásak lennének...

…Semmiképp sem annyira azonban, mint Ronald Reagan egykori belpolitikai tanácsadója, az idősebb Bush-nál pedig pénzügyminisztériumi tisztviselő, bizonyos Bruce Bartlett. Önostorozó, áldozathibáztató, saját fejére hamut szóró, de a következő mondatok a legfigyelemreméltóbbak: „Nagyon súlyos politikai problémánk van ebben az országban. Kormányzati rendszerünk akkor működik a legjobban, amikor ki van egyenlítve két, nagyjából egyenlő politikai párt között, egyik jobb-, a másik pedig balközépen. Sajnos azonban van egy centrista Demokrata Pártunk, és egy Republikánus Pártunk a szélsőjobboldalon…”

Mit vett be ez az ember? Vagy melyik párhuzamos univerzumban él? A Demokrata Párt, mint „centrista”? Különösen az elmúlt 8 évban, Obama alatt? Ennyire baloldali elnöke még soha nem volt az USA-nak, Jimmy Carter hozzá képest egy Churchill. Sajnos azonban a világpolitikában a centrum annyira balra tolódott (legalábbis a véleményformálók folyamatosan, iszonyú agresszíven tolják balra), hogy minden konzervatív(abb) érték, gondolat, de már a józan ész is szélsőségesnek minősül. Itt tartunk, hogy egy komoly republikánus politikus is ezt a liberális humbugot mantrázza.

Persze, hogy haragszik a republikánusok körében túlzott befolyást szerző, ostoba és kártékony Tea Party-ra és nem ért egyet sem annak eszközeivel, sem elveivel (én sem); de a Tea Party épp ennek a folyamatos balra tolódásnak, a hagyományos amerikai értékek egyre hátrébb szorulásának a látlelete, csak egy reakció. Aminek persze egyenes folytatása Trump. Pontosabban Ted Cruz lenne az egyenes folytatás, hiszen ő konkrétan a Tea Party-ból jön - ehhez képest még mögé is inkább hajlandó beállni a pártelit. Tehát még csak nem is őszinték, amikor a kiállnak a „vadhajtások” ellen.

És már csak azért is érdekes a dolog, mert közben szépen lassan kiderül, hogy Trump a sok szájkarate ellenére egyáltalán nem áll olyan vehemensen az elittel szemben; számos meghatározó republikánus politikust már a táborában (és esetleges leendő kormányában) találunk. A jelek tehát nem annyira mutatják, hogy Trump fenekestől föl akarná borítani az establishmentet. Sőt. De az eddigi politikai kánonnal, a baloldal megkérdőjelezhetetlenségével, a Clintonal kezdődött és Obamával kiteljesedett, szélsőséges libernácizmussal szembeni üzenet világos. És ez így jó. Az establishmentet nem szabad kidobni az ablakon, mert az káoszt, anarchiát, szocialista forradalmakat szül. Fontos is, hogy Trump ne (hozzá hasonló) kalandorokkal vegye körül magát, hanem profi, felkészült, a világ ügyeiben jártas politikusokkal. Nem kell kiönteni a fürdővízzel a gyereket is, hanem csak a jelenlegi establishment által erőltetett politikai korrektség való a kukába. 

Mindezek mellett a jelen helyzetben valószínűleg megnyugtatóbb, kiszámíthatóbb lenne, ha Cruz lenne a végső befutó, és talán Hillary Clintonnal szemben is jobb esélyekkel indulna az ősszel esedékes elnökválasztáson. Van kiállása, „elnöki megjelenése”, vannak elvei; és az establishment versenyben maradt jelöltjénél, a szimpatikus, de egyelőre még elég tejfölösszájú Rubiónál sokkal meggyőzőbb. Trump továbbra is egy hatalmas kérdőjel, egy fekete ló – és ez egy elég optimista, megengedő álláspont vele kapcsolatban. A legtöbb vélemény (természetesen nem kevés rajongóján kívül) sokkal súlyosabb.

A republikánus párt óriási hibát követ el a folyamatos támadásokkal. Nem csak azért, mert Trump népszerűsége már akkora, hogy ezek épp erősítik (l. Horn Gyula 1994-ben, Gyurcsány Ferenc 2006-ban vagy Silvio Berlusconi 2008-ban, Jörg Haider 1999-ben, stb.); ráadásul meglehetősen visszatetsző is sok-sok szavazó számára, ahogy választott pártjuk a saját emberét támadja a demokraták helyett. Hanem azért is, mert épp a demokratákat kellene támadni, pont azokon a pontokon, ahol Trump is támadja őket: a politikai korrektség erőltetése, a nagyon durva balra tolódás miatt. Ezzel lehetne kifogni a szelet Trump vitorlájából: ha a republikánus fősodor is azt mondaná, igaza van, elég volt a demokratákból, elég volt a rommá hájpolt, valójában tökéletesen súlytalan és haszontalan Obamából, elég volt a szélsőbalból, elég volt az amerikai hagyományok, értékek és érdekek semmibevételéből.

Bármelyik „establishment” jelölt, ha ezeket a zászlajára tűzné (vagy most már inkább tűzte volna időben), egészen más lehetne a helyzet. Nehéz ilyenkor teljesen lesöpörni az összeesküvés-elméleteket: talán mégsem lenne érdeke a Republikánus Párt fősodrának a saját egykori értékeikhez való visszatérés és a demokraták legyőzése?

No, de mi ehhez kicsik és irrelevánsak vagyunk, hagyjuk az amerikai politikát; a végén evezzünk picit hazai vizekre. Elnézést, a kissé személyes vonatkozásért is, de maga a jelenség is nagyon tanulságos. Legutóbbi, Trump-ról szóló írásom kapcsán  egyik hazai géniuszunk, Para-Kovács Imre nyilvánult meg a Facebookon. Lelke rajta, szabad ország, szabad Facebook, semmi baj ezzel. No de micsoda vaskos, fajsúlyos vélemény! Gyakorlatilag annyit tudunk meg belőle (rólam), hogy hülye vagyok, de szórakoztató. (Ahogy saját kommentjében le is írja.)

Teljesen jogos: attól, hogy elég sokat olvastam és olvasok napi szinten az amerikai politikáról és tudom, ki volt George Patton, természetesen még simán lehetek hülye. Azt pedig, hogy szórakoztató vagyok, őszintén remélem. Ahogy Para-Kovács fröcsögése és a kommentfolyam végigolvasása személyes olvasatban szintén szórakoztató, de a jelenség elég súlyos. Olvasatlan, műveletlen, ám elképesztően agresszív és magabiztos, az övékétől bárhogyan eltérő, bármilyen tényekkel, érvelésekkel alátámasztott vagy egyszerűen csak leírt véleményekre kizárólag lehülyézéssel, személyeskedéssel és egyéb primitív módokon reagáló figurák: még mindig ez a magyar baloldal. Para-Kovács odaát igen kedves udvari szerző, a liberók egyik nagyhangú megmondóembere 20-25 éve. Rajongóin persze ne csodálkozzunk; hasonló a hasonlónak örül, már a Biblia szerint is.

Ilyenkor tényleg újra és újra megbizonyosodik arról az ember, hogy a keserű pirulát le kell nyelni a jelenlegi kormánnyal kapcsolatban, a bírálatokat fenntartva, félretartott kisujjal, de akkor is minden körülmények között be kell húzni az X-et, megakadályozva, hogy a Para-Kovács-féle mentalitás valaha is újra a hatalomnak bármilyen szinten a közelébe kerüljön. És persze ezt Orbán Viktor is nagyon jól tudja: amíg ilyen a magyar baloldal, addig hátradőlhet. Egészséges lelkületű ember ezekre soha nem fog szavazni. Kérdés, hogy lesz-e valaha is másfajta baloldalunk itthon. Jó lenne.