„Harcban, harcolva elmúlni ebből a világból – és ez még mélylélektani értelemben is igaz – egészen más. Úgy is mondhatnánk, a küzdelemre kényszerített emberhez egyedül méltó. Egyedül ez méltó. És aztán, később, a haza is megmentődik valamiképpen. És még az élet is megmarad. És visszatér a szerelem, a történelem és minden szépség. Látjuk. Látni fogjuk.
Hogy mindezenközben a bőségnek kosarából népnek nevében lopnak – így március 15-én éppúgy aktuális, mint március zúgásának többi üzenete. Más kérdés, hogy éppen azok próbálnak mostanság ilyesmivel háborogni, akik nem is oly régen még maguk voltak a kosárfosztogatók legbőszebbjei vagy éppen szolgalelkű kisegítői – mondjuk a privatizációnak becézett rablás-fosztogatás idején… Március hatalma azonban, tetszik vagy sem, rájuk is kiterjed. A számonkérő kérdés – hogy lehet ilyenkor halott Petőfi?! – az ő számonkérésük könyörtelen, fenyegető árnyává magasodik – ezért a máig tapasztalható, páni félelem mindattól, ami tiszta, ami magyar. Ami márciusi.
Március 15-én megkezdődött a magyarság máig tartó, tragikus szépségében felemelő, irtózatos fordulataival is dicsőséges legújabbkori históriája. A forradalom és a szabadságharc mindig zúgó ideje. Százhatvannyolc éve és hatvan esztendeje. Petőfiék pontosan tudták ezt. Tisztában voltak vele, hogy az igaz ügyért vívott harc önmagában hordozza igazolását, és akkor sincs más út, ha a véget elég jól lehet előre sejteni.”