Korai a keresztény Európát temetni

„Igen, csakhogy mit mondana erre egy muszlim? Azt, hogy feltehetőleg ön sem kérdezte meg a gyerekét, hogy akar-e elsőáldozó lenni vagy hittanra járni.

Az egyik esetben egy másokat közvetlenül alapjogaikban nem sértő családi döntésről van szó. A másikban pedig a legáltalánosabb európai normák felülírásáról, földrészünk társadalmi rendjének megdöntésének kísérletéről.

Kérdés, létezik-e még ez az európai társadalmi rend. Angliában már azt pedzegetik, hogy mivel a sok államalkotó kisebbségi miatt megszűntek keresztény ország lenni, minden vallási utalást és jelképet el kellene tüntetni a közéletből.

Európát nem a jelképei teszik kereszténnyé, hanem a mögöttük létező hagyományai. És a kisebbségek pont ennek a krisztusi hitből táplálkozó befogadó hagyománynak köszönhetik, hogy itt élhetnek. Korai tehát a keresztény Európát temetni – igaz, a XXI. századi keresztények valószínűleg kevesebben lesznek, ám annál tudatosabban élik majd meg a hitüket. Ami a többieket illeti, szerintem az a kérdés, hogy Európa föl tud-e nőni a ’68-as nemzedék máig elhúzódó kamaszlázadásából, vagy megmarad ebben a meghasonlott, szuicid állapotában. A muszlimoknak sem afféle semleges Európára van szükségük, hanem – még ha ezt nem mondanák is ki – arra a földrészre, amely keresztény alapon fogadja be őket. És ha ezt a világot megpróbálnák lerombolni, akkor pont azt rombolnák le, amiért és aminek a jóvoltából idejöttek.

Miközben, mint az előbb mondta, a cél az volna, hogy maradjanak otthon.

Bárkivel beszélek a térségből, mindenki a legutolsó kényszermegoldásnak tartja az Európába való elvándorlást. Mivel a helyi társadalom is megsínyli az exodust, és ez a személy számára is kiszámíthatatlan következményekkel járó döntés, a helyben maradást segítő – elsősorban oktatási, foglalkoztatási – programokat – kellene minden erővel támogatni. Ha Európa a gyökereinél akarja kezelni a válságot, ez az egyetlen út. Mindennek azonban nincs meg a kultúrája. A mi térségünkben korábban nem találkoztunk ilyen helyzettel, Nyugat-Európában meg ezeket a törekvéseket úgy hívták, hogy gyarmatosítás. Az utóbbi időben azt is – ki keserűen, ki kárörvendően – megtapasztalhatta mindenki, hogy az Európai Unió intézményrendszere nem válságkezelésre találtatott ki, ezért nem is tudja kezelni a válságot. Mivel pedig az EU a nemzeti költségvetések mindössze egy százalékát kezeli, elsősorban a tagországok felelőssége, hogy az egymásra mutogatás helyett érdemben cselekedjenek, illetve a közösség egészére vonatkozó megoldási javaslatokkal álljanak elő.”