Rozsda és moncsicsi: Café Postnuclear

„És ezzel meg is érkeztünk az alapvető dilemmához: mi is akar lenni ez a képregény? A Café Postnuclear bevallottan a nyolcvanas évekből táplálkozik, persze nem a valódi nyolcvanas évekből, hanem az akkori akciófilmekből, amelyek az átkosban még alámondásos videókazettán terjedtek kézről kézre. Tény, hogy a Commandót sem a magasröptű dialógusok miatt néztük, mint ahogyan a Cobra sem a főhős és a megmentett nő közötti formálódó kapcsolat kifinomult boncolgatásáról híres, de az a nagy helyzet, hogy ami akkor működött, az változatlan formában nem biztos, hogy ma is beválik. Az efféle témához többféle módon hozzá lehet nyúlni. Lehet Expendables-t készíteni, ami pont azzal játszik, hogy az alapanyag és az újrahasznosítása között eltelt sok évtized, aztán rá lehet menni a Grindhouse-vonalra, ami veszélyes játék, mert ha valaki évtizedekkel később ugyanazzal az eszköztárral leforgat egy B-filmet, akkor nagyon finom megoldásokkal tudja csak megkülönböztetni egymástól a posztmodern átértelmezést, a lelkes főhajtást meg a változatlanul reprodukált vackot. Lehet ironikusra venni a dolgot, mondjuk megfesteni egy olyan világot, ahol mindenki akciófilmekből tanult meg beszélni az óvóhelyen, mert akkor ott az enyhe távolságtartás a helyenként kicsit kínos, de szórakoztató alapanyagtól, ahol a szerző az olvasóra kacsint, te is tudod, én is tudom, de lazítsunk egy kicsit. A Café Postnuclear ezek közül egyik mellett sem teszi le a voksát, vagy nagyon faarccal csinálja mindezt és engem megvezetett – de nekem úgy tűnik, hogy a kelleténél sokkal komolyabban veszi magát, ami nem jó.”