Kriza elődei és követői

Egészen a 19. század végéig tartott a vita arról, hogy a népköltészet vajon önálló (kollektív) alkotások összességének tekinthető-e, vagy pedig csupán a műköltészet nép közé „lesüllyedt” változatának. Ma már az utóbbi nézetnek nincs számottevő tábora, a népköltészet darabjait minden számottevő kutató a népi közösségek által olykor igen hosszú ideig csiszolt, önálló alkotásnak tekinti, még akkor is, ha egyes dalok szövege vagy dallama, egyes mesemotívumok esetében valóban kimutatható is a műköltészettel való kapcsolat.

Említésre méltó, hogy amikor a népköltészet a tudományos világ, a „magas kultúra” figyelmének körébe került, az alászálló műköltészet elmélete még alig bukkant fel. Ellenkezőleg, az első gyűjtők kifejezetten a kultúra nagyon régi, máshonnan már kikopott elemeit keresték és vélték megtalálni, különösen a népmesében.

A legkorábbi, 18. századi mesegyűjtemények nem is azzal a szándékkal készültek, hogy a kor gyerekeinek esti meséül szolgáljanak, hanem hogy belőlük kielemezhető legyen az adott nép kultúrájának legrégibb rétege, ha úgy tetszik, az ősvallás. Itt mindjárt említést kell tennünk arról is, hogy a népmesék zöme eredetileg maga sem a gyerekek szórakoztatására született, sokkal inkább a fel-nőtteknek szóló, afféle népi novellairodalomnak tekinthető. Innen van, hogy némely mesékben meglehetősen drasztikus, hátborzongató elemeket is találunk, amelyeket a gyerekeknek szánt kiadványokból már rendszerint gondosan kigyomlál a közreadó.

Az ősvallás, az őskultúra nyomozásának motívuma a magyar(országi) népmesegyűjtés kezdeteinél is fellelhető, de mellette ugyanilyen súllyal szerepel a nemzeti újjászületés igénye, amely egy sajátos irányzatban, az úgynevezett irodalmi népiességben ölt testet. Már a 18. század végétől világos nyomait találjuk annak, hogy a népmese kezd beépülni az irodalomba, áttörve a falusi élet határait.

Az első önálló magyar népmesegyűjtemény még a német mesegyűjtéshez kapcsolódott. Gaal György – mint hagyatékából kiderül – magyarul jegyezte le a gyűjtött meséket, de 1822-ben Bécsben németül adott közre belőlük egy válogatást. Halála után a hagyatékból Erdélyi János válogatott az 1846-48-ban megjelent háromkötetes gyűjteménye számára, majd az 1855-ben megjelent Magyar népmesék című kötetébe. Végül 1857 és 1860 között 53 mese jelent meg Gaal György Magyar népmesegyűjteménye címmel. Ez a korai gyűjtemény értékénél kevesebb megbecsülést kapott az utókortól. Gaal György ugyan a kor szokásainak megfelelően „stilizálta” a meséket, de egyúttal törekedett az eredeti íz meg-őrzésére is. Sajnálatos, hogy Gaal meséi alig szervesültek az élő hagyományba, a huszadik századra a szerző csupán a szakemberek számára maradt ismerős.

Az eredeti íz megőrzésének szándéka sajnos nem jellemző a második magyar népmesegyűjteményre, mely szintén német nyelven jelent meg. Mailáth János gróf 1824-ben Brünnben adta ki a Magyarische Sagen und Märchen című kötetét. A gyűjtemény összeállítója nem rendelkezett kellő felkészültséggel és kritikai érzékkel, a közreadott szövegekben keveredik a népi és a műköltészeti elem, Mailáth egyes meséket összevont, jelentősen módosított. A munka magyarul is megjelent ugyan 1864-ben, de jelentős figyelmet nem kapott.

Az Akadémiának az 1830-as években többször megismételt felhívására gyűlt össze az a magyar népköltési anyag, amelyet végül a Kisfaludy Társaság megbízásából adott közre Erdélyi János, három, illetve a közmondásokkal utóbb kiegészítve négy kötetben. Erdélyi meghirdetett elve volt az eredetiséghez való ragaszkodás, ám a megvalósításban – legalábbis ami a meséket illeti – már nem volt egyértelmű a siker, a sokfelől beküldött szöveg végül is heterogén anyaggá állt össze. Igaz ez az 1855-ben megjelent Magyar népmesék című kötetére is. Ezzel együtt is tény, hogy Erdélyi munkássága meghatározó a magyar népköltészet kiadása terén, vele a tudományos igényesség veszi át a jó szándékú ama-tőrizmus helyét.

Gaalhoz hasonlóan méltatlan feledés homálya borítja Merényi László munkásságát. 1862 és 1864 között három gyűjteményt is közreadott (Eredeti népmesék, Sajóvölgyi eredeti népmesék, Dunamelléki eredetei népmesék). A mellőzés egyik oka, hogy Merényi sajátos hibát követett el: olykor kifejezetten „népiesítette” a közreadott szöveget, amivel éppúgy beleavatkozott, mintha irodalmi szempontból stilizálta volna.

Az irodalmi igényű beavatkozás Arany Lászlótól sem idegen, az ő meséi mégis beépültek a magyar kultúrába. Első kötete, az Eredeti népmesék 1862-ben látott napvilágot, mindjárt figyelmet és elismerést aratva. Ő önmagát az utolsó hagyományozónak, végső formába öntőnek tartotta, kitűnő ízléssel finoman stilizált, ami meséit a nagyközönség számára vonzóvá formálta. Igaz, hogy ezen az áron elvesztek olyan részletek, amelyeket a 20. századi tudományos gyűjtés már semmiképp sem hagyott volna kárba veszni. Azt mondhatjuk, hogy Arany László köteteiben (Gyulai Pállal szerkesztette a Magyar Népköltési Gyűjtemény első három kötetét is) találhatók talán a legjobb magyar népmesék – hozzátéve, hogy a modern néprajz nem a legjobb, hanem a leghitelesebb szövegek lejegyzését tartja feltétlen feladatának.

Feltehetően még az 1830-as években, talán az Akadémia felhívására kezdte gyűjtő munkáját Kriza János unitárius pap, később püspök a Székelyföldön. Kellő támogatás hiányában csak meglehetősen későn, 1863-ban látott napvilágot gyűjteménye, a Vadrózsák elsőnek szánt kötete, ekkor azonban – dacára a kötet körül fellángoló vitáknak, a két úgynevezett Vadrózsa-pörnek – igen jelentős sikert aratott mind a tudományosság, mind a nagyközönség körében. Kriza titka valószínűleg igen szerencsés szöveggondozási megoldásában van: a nyelvjárásokig menően híven igyekezett visszaadni az egyes székely mesélők beszédmódját, alig észrevehetően mégis stilizált, amivel mindenki számára „fogyaszthatóvá” tette a műveket. Krizát kezdetben főleg a balladák közrebocsátása miatt ünnepelték, de később a mesék is mind megbecsültebbekké váltak. Mivel életében gyűjteménye második (és harmadik) kötetét közreadni nem tudta, a Magyar Népköltési Gyűjtemény első és harmadik kötete merített abból, majd két önálló kötetet szentelt neki. Kriza meséi ettől fogva éppúgy beépültek a magyar kultúrába, mint Arany Lászlóéi.

Az alapos áttekintés igénye megköveteli, hogy említés essék Pap Gyula 1865-ben napvilágot látott Palóc népköltemények című kötetéről. A mű a maga idejében is kevés figyelmet kapott, azóta pedig szinte teljesen feledésbe merült, pedig értékei alapján többet érdemelne.

A Magyar Népköltési Gyűjtemény (MNGY) megindulása alapvetően meghatározta a hazai népköltészet-publikálást. Olyan fórumnak mutatkozott, amely végre méltó keretet szab a jövendő munkának, és amely köré egész tudományág szerveződhet. A munka azonban nagyobbnak bizonyult, mint azt a szerkesztők gondolták, a sorozat a harmadik kötettel hosszú időre megakadt. Az első három kötet mégis olyan utat tört, amelyen aztán egyre többen indultak el.

Bár nem tartozik szorosan vett tárgyunkhoz, feltétlenül említést érdemel, hogy a Kisfaludy Társaság a magyarországi nem magyar népek népköltészetére is figyelmet fordított: elindította A hazai nem magyar ajkú népköltészet tára című sorozatot, melynek első kötete (Tót népdalok) 1866-ban, a második (Magyar-orosz népdalok) 1870-ben jelent meg.

Az MNGY bő két évtizeden át tartó szünetelése idején a stafétabotot a népmesék publikálásával a Magyar Nyelvőr vette át. Ennek a sorozatnak a tematikus feldolgozása túllép a jelen dolgozat keretein, az azonban mindenképpen említésre méltó, hogy ekkor már volt olyan tudományos tekintéllyel rendelkező fórum, amely az újabb és újabb gyűjtések közreadására vállalkozott.

Bár a népmese gyűjtése hatalmas munkásságának csupán egy kis részét teszi, nem lehet nem említést tennünk Kálmány Lajosról, a nehéz sorsú pap-tudósról. Betegségek, árvíz, rosszakarók feljelentései, szegénység nehezítették munkáját – ennek ellenére igen jelentős életművet hagyott hátra 1877-től haláláig, 1919-ig megjelent műveiben. Szegedi és szeged-környéki gyűjtéseiben bőséggel találunk népmeséket is. Ő volt az, aki Ipolyi Arnold gyűjteményét sajtó alá rendezte – de erről később.

Az MNGY 1902-től végre újra megindult, és most már meglehetősen gyorsan követték egymást az egyes kötetek. A IV. és V. kötetben egy újabb jelentős szerző, Sebestyén Gyula adja közre mindazt, amit a regösőkről és a regösénekekről összegyűjtenie sikerült. Aztán megint egy nagy név: Vikár Béláé, aki az MNGY VI. kötetében Somogymegye népköltését adja közre. Aztán jön Mailand Oszkártól egy újabb Székelyföldi gyűjtés, Sebestyén Gyula Dunántúli gyűjtése. A IX. kötettel megint egy fontos név bukkan elő: Berze Nagy Jánosé, aki Népmesék Heves- és Jász-Nagykun-Szolnok megyéből című kötetét adja közre. Innen kezdve már egyre inkább népmesék következnek: Horger Antaltól a Hétfalusi csángó népmesék, Kriza János Vadrózsáinak új kiadása, majd Kálmány Lajos szerkesztésében az Ipolyi-népmesegyűjtemény.

Ez utóbbival tulajdonképpen visszakanyarodunk dolgozatunk kiinduló pontjához, ahhoz a gondolathoz, hogy a népmesékben egy adott nép ősvallása, ősmitológiája rejlik, ami onnan gondos filológiai munkával kifejthető, rekonstruálható. A tudós püspök, Ipolyi Arnold kifejezetten abból a célból gyűjtötte a magyar népmeséket, hogy tervezett és 1855-ben el is készült nagy művéhez, a Magyar mythologiához felhasználja a bennük rejlő információkat. Szándékában állott, hogy magukat a meséket is közreadja, ez azonban az ő életében elmaradt, hagyatéka kéziratban maradt. A Kisfaludy Társaság kettős szándékkal adta köz-re a kéziratot: hogy el ne vesszen az értékes gyűjtemény, és hogy a Magyar Mythologia számára is támpontul szolgálhasson.

Bár kijelölt időhatárunkon túllép, itt mégis szükséges említést tenni arról, hogy a kereszténység előtti magyar kultúrát nem egyedül Ipolyi (és Kálmány) nyomozta a magyar népmesében. Mára kissé feledésbe merült, de a maga idejében két kiadást is megért Berze Nagy János Égígérő fa című kötete, amely immár tudományos alapossággal ugyanezt az utat járja.