A kétfajta nyugatosságról

Elnézést kérek: egy személyes információval kezdem. Irodalomtörténész ismerősöm írja, hogy – az 1930-as évekkel foglalkozva – belebotlott egy 2001-ben megjelent könyvembe, amelynek Ösztön és politika. Makkai János és a magyar reformjobboldal a két háború között a címe. Pár levelet váltottunk a témában, s ez adta az ihletet, hogy sok-sok évvel megjelenése után újra elővegyem a könyvet. Már csak azért is, mert van mai tanulsága.

 

Egyébként Makkai János (felteszem, az olvasók egyáltalán nem ismerik a nevét) nem éppen kispályás politikusa és írója volt a maga korának. Valamikor az 1980-as évek végén (Makkai akkor már rég óta Honoluluban élt és éppen egy verseskötet adott ki) Faludy György azt írta róla, hogy a 20. század egyik legtehetségesebb írója, újságírója lehetett volna, ha…ha nem kapja el a hév, és nem veti bele magát a napi politikába. De belevetette. Hogy miképpen, az kiderül a könyvből…

 

Ami miatt szóba hozom mindezt, az mégsem Makkai személye, hanem az ő korának és a mi korunknak a hasonlósága, pontosabban a két korszak jobboldalának önmeghatározása. Még pontosabban a két korszakban élő magyar jobboldal nyugatossággal kapcsolatos álláspontja.  

 

A téma értelmezésében a 30-as évek amolyan kályha számunkra. De még mielőtt bárki azt gondolná, szeretnék beállni abba a sorba, amely a Fideszt és az Orbán-kormányt azzal vádolja, hogy vissza akarja vezetni Magyarországot a Horthy-korszakba, szeretném leszögezni: az ilyen vélekedéseket mindig is felületesnek, mi több, hamisnak gondoltam. Ettől eltekintve viszont az is kétségtelen, hogy az akkori és a mai jobboldal meglehetősen hasonlóan gondolkodik a Nyugathoz való viszonyunkról.  

 

Az 1930-as évek jobboldali elitje azért is érdekes számunkra, mert alig valamit tudunk róla. azt persze tudjuk (vagy tudni véljük), hogy a diktatúra barátja, de egyebet nemigen. S való igaz, pár évvel Bethlen István bukása után teljesen más a paletta, az új elit már egyáltalán nem ugyanaz, amelyik a 20-as éveket dominálta. A 20-as évekről aránylag sokat tudunk. Például azt, hogy az évtized a Bethlen István nevéhez köthető konszolidáció jegyében telik, s ez a konszolidáció sikeres. Bethlen reálpolitikus, tudja, hogy az ország szanálásához segítséget csak a fejlett Nyugattól várhat, s az általa dominált politikai elit számára ez a nyugatos „függés” Magyarország fennmaradásának egyetlen garanciája.

 

Ám azt már kevésbé tudjuk, hogy ennek a sikernek nagy ára van. Az egyik az óriási hatalomkoncentráció és a leválthatatlannak tetsző kormánypárt, ami totálisan megmérgezi a politikai versenyt (Bethlen két és fél cikluson keresztül miniszterelnök). A másik a fiatalabb nemzedék – nem kis részben a konszolidáció vesztesei – szembefordulása a rendszerrel.  S pontosan e miatt a két dolog miatt fordul szembe a Bethlen-rendszerrel a fiatal nemzedék, és lényegében fogy el annak belpolitikai támogatottsága. Ez lesz az fiatal nemzedék, amelyhez Makkai János is tartozik, s a 30-as évekre hivatalos pozíciókba jutván szisztematikus leváltja majd a Bethlen-nemzedéket. 

 

Ennek a nemzedéknek pedig egészen más a Nyugat-felfogása, mint a Bethlen-féle konszolidáló jobboldalnak. Ami Bethlennek reálpolitika, az ennek a generációnak szolgalelkűség. Ismerős? Meglehet. S még tovább: e fiatal nemzedék elsőszámú ikonja Széchenyi, s az ő nyugatossága. Makkai elsőrendű tájékozódási pontja is a legnagyobb magyar, s az ő szellemében véli úgy, hogy a nyugatosság nem egy statikus, hanem egy dinamikus orientáció. Mit jelent ez konkrétan? Azt, hogy mivel a 30-as években forrong Európa, s új hatalmak emelkednek fel, a „reformnemzedéknek” ezekhez a felemelkedő új hatalmakhoz (mindenekelőtt Németországhoz és Olaszországhoz) kell szorosabban közelednie. Fontos azonban, hogy itt sem lehet szó szolgalelkű másolásról, annál inkább az átalakuló világpolitikai erőtér recepciójáról. Vagy mai szóval azt mondhatnánk: geopolitikáról.

 

Nem kétséges számomra: ma is egy újonnan megélénkülő geopolitikai szituációban vagyunk, s talán az sem véletlen, hogy a mai magyar jobboldal is olyanná vált, amilyenné. 

Érdemes tehát rögzítenünk: Makkai János nemzedéke nem történelmi unikum. Azt a fajta attitűdöt, amelyet ez a nemzedék követett, nagyjából hasonlóan alkalmazza a Fidesz elitje is, amikor az Európai Unióval és a „hanyatló Nyugattal” szemben alternatív szemléletet honosít meg. Makkaiék idejében persze – úgy tűnt – van ilyen „alternatív Nyugat”: Németország és Olaszország. Ma viszont nincs ilyen, s talán nem véletlen, hogy a mai Nyugat-kritika, az „egyoldalú mintakövetéses nyugatosság” ostorozása keleti újra-orientálódással társul. Ám ha ettől nem ijedünk meg, rögvest látjuk, hogy ez a fajta attitűd sem egyedülálló Magyarországon. Elég csak elolvasni Apponyi Albert egy 1915-ös írását, amelyben világosan leírja: Magyarország ugyan egyértelműen nyugati ország, de történelme során, például akkor, amikor a Nyugat – szerinte - nem tartotta tiszteletben a nemzet szuverenitását, szembefordult a Nyugattal, és akár hajlandó volt a Kelettel is szövetkezve küzdeni a Nyugat ellen. 

 

S végül még egyet. A könyvet anno azért is írtam meg, mert nem éreztem meggyőzőnek azokat az elméleteket, amelyek szerint Magyarországon hagyományosan a népi-urbánus ellentét a meghatározó politikai törésvonal. Makkai János, illetve a 30-as évek a példa arra, hogy az ellentét máshol, mintakövető és mintaformáló nyugatosok között húzódik. 

 

Nem kérdéses, hogy Orbán Viktor kései Fidesze melyik táborba pozícionálja magát, még ha Juncker ezt a pozícionálást olykor harsány diktátorozással és pofonokkal is honorálja.