Lélek? Ugyan már!

Hogy a szabad, teljesítményelvű, hagyományaira büszke, múltjával tisztában lévő, de jövőbe tekintő polgári Magyarország számára három év múlva lesz-e jó választási lehetőség? Nem tudom. Azt tudom, hogy ma nincs. Egészen korrekt. Ahogyan a jobboldali véleményvezérek nekigyürkőztek a tapolcai vereség utáni »gyászmunkának«, az szinte példás. Nincs maszatolás, kenegetés, hogy hát végül is csak paraszthajszállal vesztett a Fidesz, meg ez csak egy időközi volt, amely semmit sem jelent. Bayer Zsolt ehelyett megírta, hogy nem csupán egy időközi veszett el, hanem a Fidesz lelke. Bencsik András nagyjából ugyanezt fogalmazta meg, amikor leszögezte: kiszerettek a Fideszből az emberek, s ma már egy békemenetet sem lehetne összetoborozni. G. Fodor Gábor is a lélek hiányáról beszél. S hogy talán nem kellene beledumálni abba, hogyan éljenek az emberek, nem kellene náluk jobban tudni, mi a jó nekik – lásd még vasárnapi boltlakat.

A lélek újrafelfedezése, a problémák elismerése olyan látványos, hogy ha nem lenne nagyon igaz és nyilvánvaló, rögtön azt gondolná az ember: a pártközpontban találták ki, hogy most ezt kell mondani. Kivételesen az igazat. Csakhogy a lélekvesztés egyáltalán nem fél éve történt. Sokkal régebben. Tizenhárom éve, a bukott választás után. Akkor még persze nem volt nyilvánvaló. Az csak öt éve lett. Abban a másodpercben, amikor az akkor először kétharmadot szerzett párt előállt a „nemzeti együttműködés nyilatkozatával”, amelyben saját választási eredményét mitikus magasságokba emelte, forradalomnak titulálta. Önmagában ezzel még nem is lett volna baj, ha mondjuk pártközleményként adták volna ki – ezeknek kötelező elemük, hogy bugyuták legyenek, s ugyan ki ne szeretné fényezni magát egy valóban hatalmas győzelem után? A »nemzeti együttműködés rendszere« azonban már meghirdetésének módjában tartalmazta önnön lényegét: a törvény erejével tették kötelezővé, hogy közintézményekben lógadozzon a gyengécske szöveg. Világos szemlélet: az állam én vagyok.”

A szerző a Mandiner főmunkatársa