Kisebbségek

Van egy egyszerű összefüggés, amelynek figyelembevétele rendre kimarad a magukat kisebbségvédőként meghatározó emberek évrendszeréből: kisebbségek miatti feszültség ott van, ahol kisebbség van. Ahol nincs vagy csak alig van, ott feszültség sincs.

E társadalmi kétszerkettőről akár tovább is léphetünk: egy országnak, egy társadalomnak, egy kultúrának a kisebbségek iránti toleranciája elsősorban nem azon mérhető, hogy mi a megengedett a közbeszédben, hanem azon, hogy a kisebbséget történelmi időtávban is megtűri, elfogadja-e.

E tétel ellenőrzéshez legalkalmasabb két olyan kisebbség európai jelenlétének vizsgálata, amelyeknek nincs anyaországuk, tehát nem a határok ide-oda tologatása miatt váltak kisebbséggé, hanem eleve azok – a cigányok és a zsidók. Előtte azonban egy másik aspektus: vajon egy társadalom mennyire nyitott a rasszok keveredése iránt: a szülők adják-e lányukat, fiukat másik rasszbélihez. A brazilok 43 százaléka tartozik a kevert rassz (mixed race) kategóriájába, az USA lakosságának pedig 2,9 százaléka (two or more races). Biztosak lehetünk benne, hogy az Egyesült Államokban a közbeszéd sokkal korrektebb a kisebbségekkel, sokkal píszíbb, mint a brazil. Mégis úgy tűnik, hogy valójában a brazil társadalom a sokkal nyitottabb, befogadóbb.

És akkor térjünk vissza a saját földrészünkre. Vegyük elő Európa történelmi atlaszát, és nézzük meg, az elmúlt évszázadokban hol alakult ki nagy létszámú cigány és zsidó közösség. És már meg is találtuk azokat az országokat, azokat a társadalmakat, amelyek nem ma kezdték a toleranciát, hanem évszázadok óta gyakorolják.

Kezdjük a cigányokkal. Jelenlegi európai jelenlétüket elég jól mutatja a Wikipédia térképe. Eszerint Európa két szélén élnek a tradicionálisan befogadó népek: az Ibériai félszigeten és a Kárpát-medencével kibővített Észak-Balkánon. Aki a cigány történelmet ismeri, pontosan tudja, hogy e régiókon kívül miért nem alakult ki jelentős lélekszámú cigány közösség: évszázadokon át szemrebbenés nélkül elüldözték őket.

A zsidó holokauszt egyik hőseposza a dánoké. Az 1943 októberében itt is meginduló deportálások hírére szinte az egész dán társadalom a zsidók védelmére kelt, és megkezdődött Svédországba menekítésük. Tiltakozott X. Keresztély dán király, több egyházi vezető. A zsidókat elrejtette a lakosság, a rejtekhelyekről taxisok ingyen szállították őket a kisebb kikötőkbe, a hajósok ingyen keltek át velük a Dániát Svédországtól elválasztó tengerszoroson. Ha a zsidóknak mégis fizetniük kellett, akkor a dánok összeadták a viteldíjat. Végső soron a holokausztnak mindössze hatvan dán zsidó esett áldozatul.

Tisztelet ezért a dánoknak. Egy kérdést mégis fel kell tennünk. Hogy lehet, hogy 1943-ban összesen nyolcezer zsidó élt Dániában? Miközben az akkori Magyarországon nagyjából százszor annyi? Nagyon nagy nyomatékkal kell itt leszögezni: nem a deportálásban bűnösök felelősségének elmaszatolásáról van szó. Hanem arról, hogy Magyarország évszázadokon át befogadta a zsidókat, Dánia pedig nem. Melyik a nyitottabb kultúra?

A kisebbségek szempontjából sincs két egyforma eset, országa és népe válogatja, hogyan csapódik le ez a probléma a társadalomban. Saját kárpát-medencei tapasztalataink alapján mégis megfogalmazhatunk egy állítást: ahol a kisebbség arányszáma nem éri el az egy ezreléket (magyarok Szlovéniában, Horvátországban, Ausztriában), ott semmi feszültség nem alakul ki. Ahol azonban meghaladja az egy százalékot (magyarok Szerbiában, Romániában, Szlovákiában), és a többség szemében konkurens közösségnek tűnik, ott a feszültség elkerülhetetlenül létrejön.

E feszültség kezeléséhez nem arra van szükség, hogy a nyugati országok baloldali illúzióktól fűtött értelmisége toleranciából adjon leckét azoknak a népeknek, amelyek között a kisebbségek évszázadok óta élnek. A megoldás kimunkálása a mi jogunk és felelősségünk.