Csak a Fidesz?

„A kormány bukását persze nyilván szeretnék, az elszigetelés eszközei mára jól láthatók. Hogy egy gyakorlatilag despotikus, egyes szám első személyben írt, cézári, akarom mondani, elnöki proklamáció alapján tiltanak ki Amerikából embereket tárgyalás és bizonyítékok nélkül, persze azért, hogy a demokráciát védjék, kétségkívül komikus. Az Egyesült Államok guantanamói gyakorlata, világlehallgatása, valamint a fennkölt elvek és jogok között is feszes az ellentmondás – de most nem az USA problémáiról kívánok írni. A lényeg: hacsak fenti szerzők nem gondolják, hogy – akárcsak Szíriában, André Goodfriend előző állomáshelyén – az amerikaiak jól felfegyverzik az ellenzéket, vagy annak hiányában Gulyás Mártont és félelmes csapatait, akkor most más hangnemre volna szükség. Most éppen volna rá idő, lehetőség. És indokolt is. Az áprilisi választások eredménye pontosan mutatja, hogy míg a győzelem tényleg nagy volt, az már egyáltalán nem igaz, hogy narancsszínű az ország. 44 százalék szavazott a Fideszre, a választók több mint fele, 56 százalék pedig ellene. Nem igaz tehát az általános tévképzet, hogy ugyanis »Csak a Fidesz«. Inkább úgy áll a dolog, hogy »a Fidesz csak...«. Csak egy párt. Nem a nemzet maga, hanem az ország kétségkívül legnagyobb politikai kisebbségének gyűjtőhelye.  Ha hatalmas hibákat vét, bizony megverheti magát és le lehet váltani. Majdan. 2018-ban, akár. Addig viszont nem.

Ennek megfelelően, amikor ilyen sok a kérdés, akkor egyszerűen válaszokat kellene adni. Nem propagandát. S nem kell elvárni az automatikus azonosulást, valamilyen kifejtetlen erkölcsi alapon. Aki így tesz, épp az erkölcsi alapot mossa ki maga alól. Aki meg akarja erősíteni azt, inkább bizonyítsa, hogy tényleg csupán arról van szó: gazdasági érdekeket csomagolnak csillivilli ideológiai papírba, s kormányt akarnak buktatni a külföldiek. Akkor viszont be kell mutatni azokat a bizonyos gazdasági érdekeket, az okokat, a szálakat. Nem összeesküvés-elméletekkel, félinformációkkal, hanem névvel, címmel, adatokkal.

Ha netán mégis a kormány hibázott, ha mondjuk nem jól mérte fel az elmérgesedő orosz–amerikai viszonyt, a Krím-félsziget megszállásának következményeit, ha eltaktikázta magát, amikor úgy gondolta, hogy ami működött 2011-ben, az működik most is, ha mégsem volt jó ötlet nyílt ideológiai ütközetekbe bocsátkozni – azt pedig el kellene ismerni.

Nem azért, hogy gyengének mutatkozzon. Hanem azért, hogy változtasson a rossz irányon. A politikában ugyanis az eredmény számít. S ha az oroszokkal lejtett pávatánc megharagítja szövetségeseinket (igen, azok), ha lassan már az EU-pénzeket is befagyasztanák, mindegy, hogy ez igazságtalan-e, vagy sem: akkor az eredmény rossz, mert rossz az országnak. Szűkíti a mozgásteret. Kizárólag szűkíti: az oroszoknak ugyanis pont addig vagyunk fontosak, amíg tagja vagyunk az EU-nak, a NATO-nak. Egy perccel sem tovább.”