Mi folyik a világban?

Az írás eredetileg a Demokrata print változatában jelent meg, a szöveget a szerző hozzájárulásával közöljük.

*

A magyar külpolitikai újságírás már évek óta válsággal küzd. Ami a környező országokon, vagy az Európai Unión kívül történik, arról aligha találhatunk kiszámíthatóan színvonalas hírforrást. Kiváló újságírók vannak. Kitűnő írások, anyagok születnek ugyan, de a külpolitikai újságírás a magyar zsurnalisztika általános betegségei mellett további ezer sebtől vérzik. Nyolc ok, arra, miért nincs fogalmunk arról, mi zajlik a világban.

1, Érdeklődés hiánya
Talán kulturális és történelmi okokra vezethető vissza leginkább, hogy a magyar tájékoztatás meglehetősen introvertált. A kitekinto.hu internetes portálon kívül nincs kizárólag külpolitikával foglalkozó orgánum, a külpolitika pedig a nyomtatott és az elektronikus sajtóban egyaránt alulprezentált. A legtöbb médiumban külpolitikai ügy csak akkor lehet vezető hír, ha annak belpolitikai vonatkozása is van, vagy olyan horderejű és/vagy szenzációs, hogy az egyébként – a külpolitika irányába – érdektelen közönség érdeklődésére is esélyes. Míg belpolitikában egy közepes méretű korrupciós ügy, szerencsétlen elszólás hetekig dobogós anyag lehet, addig a külpolitikában szó szerint minden csoda három napig tart. Egy Európán kívüli háború, forradalom kirobbanása a legritkább esetben marad címlapon a negyedik napon is.

2, Belpolitikai szűrő
A külpolitika az esetek döntő többségében a belpolitika alárendeltje. A televíziós hírszerkesztésben általában az érzelmi manipuláció egyik eszközeként, a belpolitika díszleteként tekintenek rá. Ha például a mindenkori kormányzat megszorításokat vezet be, akkor a mindenkori ellenzéki médiumok felelős szerkesztői vadászni fogják az olyan híreket a világból, melyekben politikai válság vagy zavargások zajlanak az ottani kormányzat hasonló intézkedései nyomán. A külföldi országok megítélése ugyancsak belpolitikai kérdés. Jó példa erre a putyini Oroszországhoz való hozzáállás. Mikor a Gyurcsány-kormány közeledett gazdasági megfontolásból Moszkvához, a baloldali orgánumok reálpolitikusokká váltak, a jobboldali média – a politikai elit retorikáját szajkózva – pedig a szovjet megszállás emlékével riogatott. Mikor azonban Orbán Viktor aláírta a paksi megállapodást, a jobboldal lett reálpolitikus, a baloldal pedig azóta is a putyini diktatúrát kárhoztatja.

3, Elemzés helyett ideologizálás
A belpolitikai újságírásra jellemző „velünk vagy ellenünk” törzsi gondolkodásmód a külpolban is jelen van, azzal a különbséggel, hogy a lokális törzstudatot egy analógiák mentén szerveződő globális törzsszövetség víziója helyettesíti, melyben a lojalitás identitásbeli kérdés, és sokszor arra vezethető vissza, hogy az adott újságíró vagy médium hol képzeli el saját és az ország helyét a világban. Ennek megfelelően a cikkírók/szerkesztők kérdésfeltevése sokszor nem az, hogy mi történt valójában, hanem hogy kinek van igaza, kinek kell szurkolni. Ez leginkább a palesztin-izraeli konfliktus megítélésében érhető nyomon, ahol a tollnokok kezét többnyire nem a szövevényes Közel-Keleti helyzet megértése, hanem a Magyarországra erőltetett analógia továbbvitele vezérli. Hasonló logika követi a világ bármely népének autonómiatörekvéséről születő anyagokat, melyekben az újságírók hajlamosak a székely ügy távoli manifesztációját felfedezni. De ugyanígy az örök magyar sorsdilemma, a Kelethez vagy Nyugathoz tartozás dilemmája is szembetűnő. Ahogy a belpolnak, úgy a külpolitikai újságírásnak is megvannak a maguk sztárdemagógjai, akik közt ugyanúgy akad az amerikai neokonzervatívok farvizein evickélő bal-liberális megmondóember, mint a nyugati baloldali összeesküvés-elméleteket magyar szélsőjobboldali agymenéssel ötvöző stand up komikus, akiknek közös jellemzőjük, hogy ideológiai berögződéseiket objektív, tabudöntő elemzésként prezentálják.

4, Idegen tollak
Miután a tényleges újságírói teljesítménynek – szemben a belpollal vagy gazdasággal – alig van tétje, külpolban szinte bármilyen fércmunka piacképes lehet. Szép számmal vannak olyanok – ismét tisztelet a kivételnek –, akik a vasfüggöny lehullása után bő két évtizeddel is abban a tévképzetben élnek, hogy csakis ők tudnak angolul és/vagy egyedül az ő számítógépükön érhetőek el az olyan nyugati külpolitikára szakosodott lapok, mint a Foreign Affairs, Foreign Policy, Al Jazeera vagy Russia Today. A külpolitikai elemzés így sokszor kimerül külföldi orgánumokban megjelenő anyagok – jobb esetben – lehivatkozott tükörfordításában, esetleg néhány cikk lefordított részleteinek összeollózásában. És ez nem csak az újságírók hibája: ugyanis a tényleges teljesítmény és szakmai buzgóság sajnos ritkán talál elismerésre a felsőbb vezetők körében. Talán csak hazánkban fordulhatott elő olyan eset, hogy egy Abdullah Gül török államfővel készült bravúros interjú egy országos napilapnak a tízedik oldalára szorult, a címlapon pedig csak az alsó hasábban utalt rá néhány sor. 

5, Túlterhelt újságírók
Gondot jelent az újságírók túlterheltsége is. Az MTI-n és a HVG-n kívül alig akad olyan orgánum, mely megengedheti magának azt a luxust, hogy konkrét területekre tartson fenn újságírókat. A legtöbb helyen a napos szerkesztő mindenről ír, ami éppen akkor Kínától Európán át Latin-Amerikáig történik. Miután viszont egyetlen ember nem érthet mindenhez, ugyanazon újságíró teljesítménye a csillagos ötös és az elégséges között ingadozhat, attól függően, hogy mi az aktuális téma. Helyzetüket persze segítheti, hogy egy észak-koreai, iráni vagy dél-afrikai vonatkozásban elkövetett súlyos tárgyi tévedés sem vált ki olyan botrányt és közröhejt, mint a legapróbb belpolitikai baki. A legrosszabb, ami megtörténhet, hogy a kollegák mosolyognak a hibáin. Ők is csak magukban, mert tudják, hogy velük is megeshet.

6, Forráshiány
Az egykori Panoráma által fémjelzett aranykornak rég vége. Érdeklődés hiányában ma a külpolra fordított büdzsé siralmas. A rendszerváltás óta a kiküldött külföldi tudósítók száma töredékére csökkent. Friss, forró helyszíni anyagok mára leginkább szabadúszók által készülnek. Ez nem lenne baj, hiszen a legtöbb gyöngyszem épp tőlük származik. Ami viszont gond, hogy a magyar lapok és televíziók döntő többsége már nem delegált tudósítókat, hanem egyébként is külföldön élő, újságírásban sokszor alig jártas ismerősöket szerepeltet „exkluzív tudósítókként”, akiknek anyagait magyarországi szerkesztőségekben varázsolják át leadható minőségűre. Ilyen módon a magyar újságírásban professzionalizmusnak állítják be azt, ami máshol a „citizen journalism” műfajába esik, vagy a közösségi média bevonásának eredménye. Az alkalmi kiküldetések is ritkák. A fix helyen dolgozó külpolosok csak nagyon ritka esetekben tudják meggyőzni főnökeiket, miért is érdemes befektetniük repülőjegybe, kifizetniük a helyi operatőrt vagy akár csak átszervezniük az egyébként is végletekig kicentizett beosztást. A státuszban dolgozó újságírók külföldi útjait, riportjait általában hosszú diplomáciai munka előzi meg: követségekre járnak, írásaikkal, anyagaikkal igyekeznek elnyerni adott országok nagyköveteinek, attaséinak bizalmát, mígnem azok elintéznek nekik a meghívást. A diplomaták azonban nem objektív tudósításokat, hanem propagandaanyagokat szeretnének bemutatni saját főnökeiknek. Ha egy újságíró ezzel az igénnyel szembemegy, akkor nemcsak az ő, hanem a többi kirendeltség bizalmát is elveszíti. (Ismételten tisztelet a bátor kivételnek.) Így pedig igencsak nehéz elvárni az objektív tudósítást. 

7, Bátorságdeficit
Pénz és szakmaiság mellett bátorságból is hiány van. Jászberényi Sándoron és Szlankó Bálinton kívül nincs nemzetközileg is versenyképes aktív haditudósítónk, rajtuk kívül pedig talán egyedül Lukács Csaba merészkedik le a turistaútvonalakról. Az állapotokról sokat elárul, hogy a szomszédban zajló ukrajnai válságra alig maréknyi magyar újságíró volt kíváncsi testközelből, a Közel-Keleten, pláne Afrikában pedig az elmúlt években ennél is kevesebben jártak. Az anyagok hitele pedig sokszor akkor is kétséges. Nem példa nélküli, amikor egy tudósító az aktuális gázai háborúról Ciszjordániából tudósított golyóálló mellényben és sisakban. (A szomorú felhozatalban üdítő színfolt a nemzetközi elismeréseket is besöprő On the Spot, mely viszont műfaji okokból nem sorolható a külpolitikai újságírás kategóriába.)

8, Kevés szakértő
A színvonalas elemzésekből ugyancsak nagy a hiátus. Noha az elmúlt években a helyzet sokat javult, Magyarországon – kicsi piac lévén – nincs minden országnak külön szakértője, vagy ha van is, azok neve nincs minden esetben benne a külpolos szerkesztők noteszében. Így ha például Líbiában likvidálnak egy minisztert, akkor az ügyeletes szerkesztőt a guta kerülgeti, hogy ki az, akit pár óra alatt rábeszélhet, hogy jöjjön be a másnap kora reggeli adásba okosakat mondani. Ilyenkor a kérdés nem az, hogy ki ért ténylegesen a témához, hanem az, hogy A, kit lehet záros határidőn belül mozgósítani, B, ki az, aki már egyáltalán foglalkozott valami hasonló témával. Sokszor a szerkesztők szinte bárkivel beérik. Jó példa erre a szír konfliktus. Miután Magyarországon nincs említésre méltó Szíria-szakértő, a különböző orgánumok hazánkban élő szír állampolgárokat intejúvoltak meg a felkelésről (illetve most már polgárháborúról), akik persze felekezeti és családi kötődéseiknek megfelelően adták elő „bennfentes”, „objektív” helyzetelemzéseiket. Ez persze extrém példa. Tény viszont, hogy a szakértő-hiány miatt mára olyan hungarikumak számító titulusok keletkeztek, mint a „Közel-Kelet szakértő” vagy az „Ázsia-szakértő”. Pedig nem kell nagy ész annak belátásához, hogy egyetlen ember aligha érthet ugyanúgy az izraeli pártrendszerhez, mint a bahreini belpolitikához, egyiptomi politikai mozgalmakhoz vagy a líbiai törzsi rendszerhez. Érdekes módon a délvidéki magyar-verések, a német választások vagy a brüsszeli támogatási rendszerek ügyében megszólalók közül senkinek nem jut eszébe „Európa-szakértőként” definiálni önmagát. Lentebb persze mindig van. Minden gumikategóriák legrugalmasabbika a „külpolitikai szakértő” és a „biztonságpolitikai szakértő”, melyek ernyője alá bújva ugyanazon személy bennfentesként nyilatkozhat a donyecki felkelőkről, az észak-koreai atomprogramról, az iszlamista radikálisokról és a szomáliai kalózokról. A mindenhez értő kóklerek tündöklése – tankönyvekbe való önmarketingjük mellett – leginkább az újságírók lustaságának tudható be. Interjút készíteni sokkal egyszerűbb, mint a-tól cettig feldolgozni egy adott témát. Ugyancsak akadályt jelent, hogy a valódi szakértők sokszor – nem minden alap nélkül – lenézik az újságírást, így nem szívesen nyilatkoznak. Egy magára valamit adó Korea-szakértő például nem nyilatkozik Japán ügyben, még akkor sem, ha egy kelet-európai szerkesztő szemével nézve a két ország szinte majdnem ugyanaz. Ráadásul a tudomány emberei sokszor hajlamosak Ádámtól és Évától kezdve olykor csapongva válaszolni a kérdéseke, ami televíziós interjúban laikusok számára követhetetlenné teszi a gondolatmenetet, nyomtatásban megjelenő interjú esetén pedig több órás utómunkát rónak az újságíróra. Velük szemben a „sztársztárszakértők” tagadhatatlan előnye, hogy televíziós és rádiós interjúkban képesek hét percében, lényegre törően felvázolni egy konfliktus hátterét, tollba mondott interjú során pedig szinte nyomdakészen elmondani egy szöveget.  Hogyan is várható el tehát tájékozottság az állampolgároktól, ha sem az újságírók sem pedig a szakértők nem tudják, mi folyik a világban?