Az emlékezetpolitikának az a lényege, hogy létrehozzon egy nemzeti konszenzusminimumot, a Szabadság téri emlékmű viszont éppen széjjelveri azt. Interjú.
„Az Európai Unióban például nagyon egyszerű: hogy a nácizmustól való megszabadulás a mai Európa alapja. Ez olyan evidencia, hogy ehhez senki nem nyúl hozzá. Mi nehéz helyzetben vagyunk a második világháborúval kapcsolatban. Nagyon nehéz azzal együtt élni egy nemzetnek, hogy vesztett. A veszteség iszonyatosan nagy volt, a felelősség rettenetes. Ráadásul nincs benne a katarzis lehetősége. A közemlékezetben ugyanis mindig szükség van egy katartikus mozzanatra. A magyar történelem és főleg a második világháború történelme nem nagyon kínál katartikus pillanatokat.
Most azt csináljuk, amit az osztrákok húsz éve: megpróbáljuk kikerülni a saját felelősségünket. Ennek az emlékműnek az a nagy baja, hogy felmenti a magyarokat a felelősség alól. Csendesen mondanám, hogy ilyen alapon a Biszku-per sem áll meg, hiszen ha mi megszállás alatt voltunk, akkor kérdéses, hogy ki a bűnös. Ennek az ügynek tehát beláthatatlan következményei lehetnek. Ahogy a kordonbontásnak is.
A németek még nálunk is vesztesebbek voltak, de mintha nekik sikerült volna szembenézni a kérdéssel.
Mert ezt a kérdést a németek nem úszhatták meg. Nem mondhatták, hogy valaki más csinálta. Nem foghatták rá senkire. 20-25 évükbe telt, és végig demokratikus viszonyok közt kezelhették a problémát. (...)
Egyáltalán, kinek van szüksége emlékművekre? A politikának vagy az embereknek?
A politikának. A Szabadság tér szimbolikus tér a globális média és a politikai elit számára, de olyan nagy jelentőséggel Budapest határain kívül nem bír. Nem jellemző, hogy valaki eljön Budapestre, és éppen a Szabadság térre megy ki, hogy megnézze, hogyan van összerakva a tér ikonográfiai programja Ronald Reagantől Horthy Miklósig.
Ugyanakkor a szimbolikus tereknek jelentőségük van. Az emlékezetpolitikának az a lényege, hogy létrehozzon egy nemzeti konszenzusminimumot, a Szabadság téri emlékmű viszont éppen széjjelveri azt.
Tehát az a politika vethetne véget ennek a hisztériának, ami azt mondja: mi nem foglalkozunk emlékezetpolitikával, nem állítunk emlékműveket, hiszen erre valójában nem az embereknek van szükségük. Mi kormányzunk.
Ezek voltak a szocialisták, ez volt a prezentizmus, és nézze, hova vezetett.”