„Benyúltam a táskámba, előhalásztam, s kitettem a pultra. Ott feküdt szegény könyv előttünk, nekilapult az üvegnek háttal, s hunyorgott a fényben. Nem sejtett még semmit. Igaz, én sem.
Mert egyszerre csak elhalványult az az ember, s azt mondta, hogy ajjaj, ez mégsem fog menni.
Miért nem, kérdeztem, s olyan ártatlan képet vágtam, mint az a könyv.
Ajjaj, ez volt a válasz, s a fejét vakarta az elhalványult ember. Majd azt nyögte, hogy értsem meg, ő kedvel engem, a cikkeimet is el szokta olvasni, de hát értsem meg, ezt most nem, mert hát ez izé.
Ez mizé, néztem rá felvont szemöldökkel, mire azt válaszolta kínjában, hogy izé, hát ez politika. És ha ő ezt bemutatná, akkor az olyan »hogyishívják« lenne. Kereste a szót, s meg is találta: állásfoglalás lenne. S hogy ő üzleti okokból nem foglalhat állást »direktben«.
Összerezzentem erre, s kezem alatt a könyv is, éreztem, rezzen. Jól nézünk ki, kishaver, dünnyögtem a könyvnek, te meg én direktben. Lám csak, ilyen a nagy magyar beszarizmus a ragyogó fényben, ha a maga valójában kilép.”