„A rendőrség és az ügyészség részéről az utóbbi években már megszokta az ehhez hasonló zaklatásokat, sőt rosszabbakat is. Miért döntött most ilyen radikálisan?
Megszoktam, hogy megaláznak, mint állampolgárt. De azt, hogy mint anyát alázzanak meg a saját gyermekeim előtt, nem fogom megszokni. A gyerekeim nyugalma a legértékesebb számomra, amim csak van a világon.
A nagyobbik lánya már öt éves. Tudatosítja már homályosan, hogy létezik a Malina Hedvig-ügy?
Erről még nem tud semmit. Egyelőre azt látja, hogy néhány levél és telefon után az édesanyja ideges. Akkor a szobájába megy, tudja, hogy nem tudok vele foglalkozni. Vannak időszakok az életünkben, amikor az anyukának nincs se ideje, se nyugalma.
Tehát nem tudja, hogy valamikor régen az anyukáját bántották?
Nem tudja.
Mikor mondja el neki?
Tudom, hogy el kell neki mondanom.Valamikor a következő két-három év folyamán tervezem. Most még nem.
Nincs kockázata, hogy idegentől tudja meg?
A kockázat fenn áll, de még mindig úgy érzem, hogy meg tudom őt ettől védeni. Még túl kicsi.
Mi viszont már fásultak vagyunk. A média számára ez csak egy végtelen történet, ahol semmi új nem történik, ráadásul az utóbbi években úgy nézett ki, hogy az esetet már csak a szőnyeg alá szeretnék söpörni és önt már semmi komoly dolog nem fenyegeti. Csakhogy maga még mindig intenzív félelmet érez.
Igen. Miközben már mi magunk is úgy gondoltuk több alkalommal is, hogy tovább már nem mennek el. Azonban mindig tévedtünk. Először megvádoltak – mire volt ez jó? Aztán jött a fenyegetés a pszichiátriával – ismét, miért volt erre szükség? Nyugodtan megtehették volna már rég, hogy azt mondják: bocsánat, nem tudjuk bebizonyítani, hagyjuk úgy, ahogy van. De nem, ők szisztematikusan tovább mennek. Ettől félek, valamiféle irracionalitástól, amit nem tud semmi sem megállítani.
Fél a bíróságtól?
Attól félek, hogy ez még nagyon sokáig fog húzódni. És attól, hogy hány évet kell még az életünkből feláldozni erre az ügyre.”