Antall – túl jó volt nekünk

„A háború után a magyar jobboldal nem ment át olyan demokratizálódáson és modernizálódáson, amilyenen például a német jobboldal átesett (a kommunista diktatúra miatt ez eleve kizárt volt). A rendszerváltozás pillanatában ezért különös szerencse volt, hogy Antall személyében olyan valaki került az élére, aki nemcsak kivételes politikusi erényekkel bírt, de túl azon, hogy egyértelműen a parlamentáris tradícióhoz kötődött, ezt össze tudta kapcsolni a huszadik század végének modern nyugati kereszténydemokrata értékvilágával is. Antall afféle politikai pedagógiát gyakorolt az úrias gyökerű, antiliberális beidegződésekkel terhelt magyar jobboldalon. Táborát egyszerre korrepetálta a reformkori liberalizmus Eötvös-, Kossuth-, Deák-féle hagyományából, és mutatta meg neki az Adenauertől Kohlig, Churchilltől Thatcherig ívelő modern konzervatív politikai értékvilágot.

A rendszerváltozás miniszterelnökének rendkívüli autoritása jó irányba hatott: a rossz hagyományok vele szemben fellépő megújítóit – a radikális Csurkát, az inkább szélhámos Torgyánt – a perifériára szorította. Ám az Antall halála után hátramaradt politikai űrbe (balról) benyomult egy az előbbieknél sokkal tehetségesebb, kitartóbb és kártékonyabb figura, aki a gömbösi radikalizmus örököseként idővel a legrosszabb hagyományokat erősítette föl. Aki nemcsak a magyar jobboldalt tette tönkre, de a magyar demokráciát és az országot is.

Mindazok – egykori MDF-esek, a miniszterelnök volt munkatársai –, akik bármiféle szerepet vállalnak az orbáni autokrácia működtetésében, megtagadták és elárulták Antall Józsefet. Gyalázatukban osztoznak azok is, akik bár nem exponálták magukat, hallgatnak.

Mert vétkesek közt cinkos, aki néma.

A minap – egy könyvbemutatómon – ezt a kérdést tette föl valaki: »De hát mi a baj Gyurcsánnyal?!« A jelen lévő Lendvai L. Ferenc filozófiaprofesszor így felelt: »Lényegében az a baj, hogy túl jó ő ennek a baloldalnak és ennek az országnak.«

Mutatis mutandis, ugyanez érvényes Antall Józsefre is.”