Sokszor üvölteni kellene

„Ha végignézzük, a Vidnyánszky által meghirdetett következő évad premierjeit, nem igazán látszik, hogy túlsúlyban lennének a Vörösmarty téren állók által igényelt hazafias érzelmű darabok. 

Az én eltávolításom és Vidnyánszky ide helyezése nem a színházról és a művészi munkáról, hanem a politikáról szól. A hatalom által is bevallottan politikai okokból távolítottak el a Nemzeti Színház éléről, a rendszerváltás után huszonhárom évvel.

De lejárt a szerződése, mondják szintén a téren állók. 

Egy nagyon sikeres intézményt vezettem, ami az elvégzendő munkájának csak a felénél tartott, és ami ellen semmi más kifogás nem hangzott el, mint az, hogy nem elég nemzeti. 

Beszéljünk a Mephistóról, ami a búcsúrendezésének tekinthető a Nemzetiben. Az egyik jelenetben, amikor a színház igazgatója nem kívánatossá válik, a Nemzeti igazgatói pályázatának eredményhirdetéskor elhangzottakhoz kísértetiesen hasonló érvelésű levél szövegét olvassa fel a Kroget játszó Gáspár Sándor. 

A Mephistoban kizárólag a Klaus Mann által megírtak hangzanak el, nem gondolja, hogy bármilyen személyes ügyet beleírok a darabba. Ha úgy érzi, hogy hasonló mondatok köszönnek vissza most, mint amelyek előfordulhattak a harmincas évek Németországában, akkor az azt bizonyítja, hogy a történelem időnként tragikusan ismétli önmagát. A mű főszereplője, Hendrik Höfgen sorsa önmagáért beszél. Feltárja azokat a hazugságokat, stikliket, amelyekről az ember azt gondolja, még megengedhetők annak érdekében, hogy sikereket érjen el. Ráadásul ezek a hazugságok összeadódnak. Fontos, hogy ráismerjünk arra, mi lehet ennek az egésznek a vége. 

Az előadás a hatalommal való együttműködés határairól szól. Mit gondol, hajlandók ezen elgondolkodni a mai magyar értelmiség, a művész elit képviselői?

Már azt is nagy problémának tartom, hogy olyan világban élünk, amikor azon kell gondolkodnunk, mennyire kell a hatalommal barátkoznunk, vagy kiegyeznünk. Miközben én alapvetően konformistának tartom magam, és mivel egy ekkora intézményt vezettem, még inkább a kiegyezésre törekedtem, az elmúlt öt évem mégis azt bizonyította, hogy a hatalommal semmilyen módon nem lehet együttműködni, mert kiszámíthatatlan, bármikor elejt, vagy elárul. Ebben a helyzetben nem tehet az ember mást, mint igyekszik megőrizni a saját hitelességét. A magyar értelmiség ezt vagy nem ismerte fel, netán nem így gondolja, vagy gyáva ahhoz, hogy hallassa a hangját. Amikor a Magyar Művészeti Akadémia elnöke azt nyilatkozza, hogy a nemzet fennmaradása szempontjából léteznek hasznosabb művek, még akkor is, ha azok középszerűek, akkor a művészeknek, értelmiségieknek hangosan, üvöltve ki kellett volna ezt kérni maguknak. De ez nem történt meg. (...)

A másik ügy, ami még mindig borzolja a kedélyeket, az Kerényi Imre megdöbbentő »buzizós« kijelentése. Erre viszont ön nem válaszolt. Miért? 

A színház volt megszólítva és a társulat egyik tagja, Kulka János nagyon pontos véleményt alkotott ez ügyben. Amíg ő nem szólalt meg, addig mindenki hallgatott is, János levele után jöttek aztán sorban a tiltakozások. Nem gondolom, hogy nekem Kerényi Imrére kellene reagálnom, az ő hősiességére, amit egyébként hiányol a Nemzeti Színház produkcióiból. Miközben nekem személyesen gratulál, majd amikor rájön, hogy ez neki nem kifizetődő, megváltoztatja a véleményét és elkezd »buzizni«. Ez nem rólam szól, hanem róla. És ő is, akárcsak az MMA elnöke, vezető pozíciót tölt be a magyar kulturális életben.”