„Nem találom azt a cikket, de négy éve, emlékszem, katartikusnak tartottam Obama győzelmi beszédét. Nem mondott sokat, az egész lényege annyi volt, hogy cséndzs meg hóp, de ezt úgy tudta közvetíteni, hogy tényleg remény ébredt az amerikaiakban. (Aki azon problémázik, hogy az elmúlt négy év nem volt aztán ilyen emelkedett, hogy nem lett nagy áttörés, világfelforgatás, hatalmas zöld fordulat, az nem érti az ünnep és a hétköznap közötti alapvető különbséget.) Ma reggel, pontosan négy évvel később már megint irigy lettem. Jó irigy. Azaz: nem kívántam, hogy nekik, az amerikaiknak ne legyen ilyenjük, csak azt, hogy nekünk is legyen.
Mitt Romney beszédére keltem ugyanis. Hát, igen. Így fest egy erős nemzet vesztes jelöltje. Mennyivel többet veszített ő, mint itthon bárki, aki valaha vesztett-bukott! Romney a világ még mindig első számú nagyhatalmának vezetését bukta el. Mégsem zendített rá olyasmire, hogy Amerika nem lehet ellenzékben, nem kommunistázta a győztest, most már nem jött elő az Obamacare-rel, nem igyekezett tragédiának beállítani a választás eredményét. Sőt. A népet, Amerikát dicsérte. Nem képzavar- és szóvirággyűjeménnyel, hanem ezzel a nagyon laza attitűddel lett igazán méltóságteljes. Hiszen nagyvonalú volt. Egyértelmű tehát, hogy hisz abban a nemzetben, amelyet vezetni akart. (Vagy legalábbis remekül játssza. De mindegy is. A nemzet általa, miatta is hihet aztán önmagában.) A győztes szintén. Nem kezdte el látványosan, röhögve falni a narancsos bukta helyi megfelelőjét, inkább arról beszélt, mi is Amerika lényege. Volt a beszédében jól eltalált Kennedy-parafrázis, felelősség és szabadság(jogok) együttese, kemény munka és annak gyümölcse, stb. Mindez úgy előadva, olyan spontánnak és őszintének ható módon, hogy az embernek sírhatnékja támad, ha az október 23-i, hazai beszédekre gondol.”