„Nem véletlen Bella Péter keserű szókimondása: »Én a Reposztra is úgy tekintettem, mintha leülnék egy asztalhoz, aztán nekiállnék beszélgetni. „Képzeljétek, mit írt az újság! Tudjátok, mi erről a véleményem?!” - valahogy így. Nem szószék, nem monológ, hanem második lépés egy folyamatban (első maga, az alapcikk). Nem sikerült. Nem mindig sikerült.«
De én mégis vitatkoznék vele.
Nem mintha a jelen helyzet diagnózisával vagy akár Bagdán Zsuzsa leletével ne értenék egyet. Ám mégis, talán ami vigasztalhat bennünket, hogy egy tanulási folyamat legelején tartunk. Lehet, hogy sarkos, amit mondok, de állítom, hogy a mi egyházunkban nem alakult ki a nyilvános párbeszéd kultúrája, s nem jöttek létre azok a fórumok még a papír alapú médiában sem, amelyek az értelmes, építő, az egyház egyház voltát nem sértő nyilvános véleménynyilvánítás terei lehettek volna. Magyarán, hiányzik valami olyasmi, amit egyházi közéletnek lehetne nevezni. S most hirtelen, az elektronikus médiumok megjelenésével gyakorlatilag a fórumok végtelen lehetősége nyílt meg előttünk. Ám ezzel élni kellene tudni.
De nincs meg hozzá az a párbeszéd-kultúra, meg talán az a közéleti bátorság sem, amely nélkül hiába van lehetőség, a nyilvánosság csak elszabadult tartalom-foszlányok kaotikus terévé válhat, de nem párbeszéddé.
Pontosabban, nem is egészen precíz az a fogalmazás, hogy a református egyházban nem alakult ki a nyilvános párbeszéd kultúrája. Inkább mondhatni azt, hogy elveszett. Mert volt. Érdemes csak belelapozni a két háború közötti magyar református sajtóba, s az ember szinte megdöbben a szellemi pezsgés láttán. Igenis volt párbeszéd, volt értelmes vita, volt nyilvánosan megfogalmazott vélemény.”