„Négy évvel ezelőtt már mindenki nemzethalált vizionált, hiszen az utolsó napig aranyérem nélkül álltunk. Aztán a befejező napon nyertünk mindjárt hármat is, de azért a máshoz szokott magyar sport közvéleményt ez sem igazán nyugtatta meg.
Most nyoma sincs ennek a görcsös, feszült, idegrángós várakozásnak. Köszönhetően annak is, hogy Szilágyi Áron rögtön a második napon megszerezte az első magyar aranyérmet, és méghozzá hogyan! Olyan virtuozitást, szellemességet, ugyanakkor eleganciát és tudatosságot, mint ahogyan a magyar kardozó »levágta« a mezőnyt, nos olyat nagyon ritkán látni. És éppen »tempóban« jött a második arany is, az sem akárhogyan. Lenyűgöző volt az a magabiztosság, küzdeni tudás, ahogyan Gyurta Dániel versenyzett, Egyszerűen sugárzott róla, hogy ezen az olimpián a kétszáz mellet senki más nem nyerheti csak ő.
És innentől kezdve minden a helyére került. A szurkolók vágyálmaiban is. Mindenki számít még két-három elsőségre, de nyoma sincs annak a felfokozott várakozásnak, hogy minden áron túl kell szárnyalnunk a Helsinkiben nyert aranyak számát, mert ha nem, akkor már meg is rendelhetjük a magyar sport koporsóját.
A versenyzők a saját bőrükön érzik már régóta, hogy szocializmus évtizedei után a magyar sport helyzete alaposan megváltozott. De mostanra mintha a közönség is tudomásul vette volna ezt. Örül a sikereknek és tudja, hogy a magyar olimpiai csapat így is messze erején felül teljesít.
Így még felszabadultabban lehet majd örülni az ezután következő érmeknek.”