„352 férfi, 34 nő – jelenleg ilyen képet mutat az országgyűlés összetétele. A pártok többsége női szóvivőt választ, gondoljunk Dúró Dórára (Jobbik), Selmeczi Gabriellára (Fidesz) vagy Csiba Katalinra (LMP, kooperációban Vágó Gáborral).
Az Orbán-kormányban ugyanakkor sokáig Hoffmann Rózsa volt a legmagasabb rangú női tag a maga államtitkári posztjával, mindaddig, míg aztán 2011 végén Fellegi Tamás megürült helyére – valamilyen rejtélyes okból kifolyólag – Németh Lászlóné került, mint nemzeti fejlesztési miniszter. Nagy blamának számított, hogy a miniszterasszony semmiféle felsőfokú végzettséggel nem rendelkezik, ráadásul, ha helyzetbe hozzák, mondjuk egy jól irányzott interpellációval, meglepően rövid időn belül képes a válaszképtelenségig eljutni. Hasonló módon szörnyülködött el némely sajtóorgánum Handó Tünde decemberi kinevezésekor is, akit az Országos Bírósági Hivatal elnökévé választottak. Szájer József feleségeként, Lévai Anikó barátnőjeként aligha moshatja már le magáról a nepotizmus vádját.
A szocialista képviselőnő, Lendvai Ildikó szerint azzal magyarázható a nők csekély száma a döntéshozó pozíciók alakulásában, mert az új évezred asszonyának »nehéz összeegyeztetni a karriert és a családot«. A kormánypárti Pelczné Gáll Ildikó úgy gondolja, legalább ekkora probléma a bérkülönbség és a nők alacsony foglalkoztatottsága. Frakciótársa, Selmeczi Gabriella nem bolygatná a kvóta-kérdést, helyette inkább azt tartja mérvadónak, hogy mennyire fogékonyak egyáltalán a hölgyek a közélet iránt. A nők ügyének LMP-s zászlóvivője, a már korábban sűrűn emlegetett Ertsey Katalin többek között arról számolt be, hogy a férfi képviselők sokszor alpári, gúnyos hangnemben beszélnek kollegináikkal, akár a felszólalást is megzavarva.
És akik végül megmondták a tutit: KDNP-s álláspont szerint a női kvóta az »ultrafeminizmus vadhajtása« (így fejezte ki magát Harrach Péter), mely nem a tehetséget, hanem a nemet tekinti mérvadónak a mandátum megszerzését illetően. Csak semmi manír!”