Mostanában sokszor eszembe jut az a vak, románul beszélő cigány koldus, ki egyedül nevelte börtönben lévő testvére két kis gyerekét.
„Mostanában sokszor eszembe jut az a vak, románul beszélő cigány koldus, ki egyedül nevelte börtönben lévő testvére két kis gyerekét. 1985 advent utolsó vasárnapján is ott állt, mint minden vasárnap a gyulafehérvári székesegyház kapujában. Megkérdeztem, hogy hol lakik? Délután egy társammal ki is mentünk, és kiderült, hogy a kis falu végén egy vízmosás szélében, jórészt a földbe vájva egy kis putriban laknak. A december délutáni korai alkonyatban egy gyertya pislákoló fényénél mesélte el szomorú sorsukat. A gyerekek még kisgyerekkorukban viccből borsot fújtak a szemébe, mindenki kacagott, de ő többet soha nem látott, így iskolába sem járt soha, egyetlen napot sem. Testvérének volt két kis gyereke, egy 6 éves fiúcska és egy 5 éves kislány, akit Floare-nak, Vadvirágnak hívtak. A szerencsétlen ember fát lopott (mennyi fa kellhet egy ilyen kis odú kimelegítéséhez?), és bezárták a feleségével. A gyerekeket a vak nagybácsi tartotta el koldulásból.
Döbbenten hallgattuk a végtelen szomorú történetet, néztük azt a páratlan szegénységet, ami elénk tárult: hat négyzetméter, egyetlen tenyérnyi ablak, földből épült sötét verem, a pár marék szalma, vacok az ágy helyett a sarokban. Hatalmas szánalom sőt szégyenérzet töltött el! Szégyelltem a gyerekek előtt, hogy része vagyok annak a felnőtt társadalomnak, mely őket egy ágy nélküli sötét veremre ítélte.
Karácsony délutánjára egy ágyat szereztünk matraccal és egy karácsonyfát, és a nyolc kilométerre lévő faluba gyalog, a hátunkon vittük ki az ajándékokat. A kis házikóba nem fért be a fa is, meg az ágy is. A fát a kunyhó előtt a hóba állítottuk fel! Nem tudom elmesélni azt a végtelen örömet, boldogságot, mit kis ajándékunkkal okoztunk. A gyermekek szinte a város széléig kísértek vissza, nem győzték köszönni az ágyat és a pár szem cukorkát, mit a fára aggattunk. Talán addigi életemben nem kaptam annyi maszatos puszit mind azon a karácsony estén!”
Akkor akár azt is mondhatnám, hogy az a négy év, amely alatt nem csinál semmit az utolsó ciklusát töltő törvényhozó, kifejezetten hasznos és produktív időszak.
Nevezzük a helyi közösségek demokratikusan megválasztott vezetői iránti teljes tiszteletlenségnek.
És ha azt vesszük, ez a két óra a rendszerváltás utáni magyar politika történetében nem is rossz arány.
Daniel Defoe elismeréssel írt a II. Rákóczi Ferenc vezette magyar felkelésről, szerinte a magyarok ősi jogaik védelmében ragadtak fegyvert.
Ugyanerre mostanra rájöttek a 100 IQ feletti momentumosok.
Vádat emeltek a férfi ellen, aki megölte édesanyját, majd elásta és lebetonozta a holttestet.
