„Mítoszokkal és babonákkal dolgoznak korunk kánongyártói, mindazok, akik megmondják, kiket dívik olvasni. 1956 forradalma után olyan művek születtek, amelyek külön-külön is értékesek, együtt, egymás mellett olvasva őket az embernek az az érzése, azért lett, lehetett ilyen kaotikus és romlékony a világ, mert nem tudják ifjaink és felnőttjeink, hova lett Kertész Ákos Makrája, Fejes Endre Rozsdatemetője, Bálint Tibor Zokogó majomja, mi hullt Szilágyi István apadó kútjába. De sorolhatom tovább a korszakos művek szerzőit: Fekete Gyula, Somogyi Tóth Sándor, Sarkadi Imre, Kardos G. György, Sánta Ferenc, Németh László, Ottlik Géza. Hamvas Béla örök határeset, Sütő András határon túli tragikus eset.
Most jöhetne az, hogy olvasóink számára felidézem azokat a mai műveket, e mai művek szerzőit, akikért tényleg érdemes kiballagni a Vörösmarty térre, ünnepelni a könyv létét Szegeden, Székesfehérváron, hazánk más városaiban, de nem teszem. Örvendhetünk a hír hallatán: ponyva alá került a magyar könyv Pozsonyban és Kolozsváron is. Pontos jelzése annak, hogy a nemzeti összetartozás napja lehet a magyar könyv ünnepe is és viszont. Nemzet és könyv összetartozik, s ezt most már azok is megtapasztalták, akik könyveikben oly kedvesen űztek csúfot minden olyan eszméből, amely bármilyen áttételes módon összefüggésbe hozható a nemzet eszméjével. Tudjuk, a költő sose lódít, s ha ő mondja, név szerint József Attila, hogy a nemzet: közös ihlet, akkor nincs messze az idő, amikor az írói ihlet is mind többet merít majd a személyes tulajdonná lett nemzeti identitásból.”