Lírában nagyhatalom

„Nem a költők segítenek nagy meghasonlások idején, hanem a bennünk keletkezett ráismerés. Az a felmentő érzés, hogy »ő tudta«. Az, hogy »ő is érezte«. Hogy »nincs bocsánat«, hogy »nagyon fáj«, hogy »lesz még erő lábra állni bennem«. Harsány kampány ide vagy oda: nemcsak hogy nem mindenkinek szól a vers, hanem ráadásul a költők közül is csak a legnagyobbak tudnak megérinteni. A harsányság és a kampány nem könnyíti meg a lírai befogadást. Verseket gyerek- vagy kamaszkorban megszeretni csak példa nyomán lehet. A szülő, a tanár, a barát példája nyomán. József Attila utolsó verseit érdemes az embernek még tizenhat éves korában megtanulnia: nagy hasznát fogja venni. Ady verseihez kicsit később érünk meg. Vers az, amiről úgy érezzük, ezek a végleges szavak. Másképpen nem mondhatók. Vers az, aminek a sorai előjönnek gyászban és szerelemben, megrendülésben és ráismerésben. A vers megtámaszt. Egy valódibb valósággal támasztja meg a tényektől legyűrt valóságot, amikor az éppen ránk dől. József Attila ezeket a sorokat »S ezt az emberiséget, / hisz ember vagy, ne vesd meg«, eredetileg úgy írta meg, hogy ezt az emberiséget »vesd meg«. Ez volt a gondolatpiszkozat. A harag. A megvetés. De a költő a végleges mondatot keresi. Így lett a megvetésből krisztusi parancs. Ne vesd meg őket. Te sem vagy különb, legföljebb nagyobb érzékenységgel vert meg a sors. Ez lett a végleges üzenet. József Attila nélkül nem lennénk a lírában nagyhatalom. Azért szeretjük oly sokan, mert végleges verssorai mögött ott vannak a nem véglegesek: a harag, a szenvedély, a szenvedés, a megvetés ideiglenessége.”