„Ambivalens érzéseim vannak. Egyfelől fellélegeztem. Nagy nehezen felhorkant Európa, és elsősorban a sajtó, de valamelyest már a diplomácia is nyomást próbál gyakorolni Magyarországra, számon kérve az európai normák tiszteletben tartását, némi, kevéssé decens orbanenkózást is megengedve magának. Mindeddig csak álmélkodtam, hogy nem facsarja mindaz, ami ma Magyarországon történik, az Unió orrát. (Tovább erősödve Európa-szkepszisemben, azt találtam mondani, hogy ha ez náluk rendben van, akkor az egész Európai Unió tényleg lótúrót nem ér.) (...)
Másfelől rezignált vagyok. Mert miközben az egyharmad türelmetlenül várja az európai felmentő sereget, tisztában van vele, hogy a szervezett ellenállás helyett csak néhány partizánraj támogatását tudhatja maga mellett. Néhány üres címlap, egy-kétezer fős tüntetésecskék, kevés – felhorkanó vagy kedvetlenül firkálgató – magányos közíróval.
Ez nem Franciaország, ez nem Németország, ez nem Románia de – lassan már azt kell mondanom – még csak nem is Oroszország. Talán Putyin ellen is többen mennének utcára.”