„Rá lehetne fogni simán a gazdaságra, hogy hú de szegények vagyunk, csak éppen nem lenne igaz. Ami a pénzt, meg fogyasztási cikkeket illeti, egyértelműen rosszabb volt a helyzet még a gulyáskommunizmusban is. Mégis, akkoriban a 32-33 éves nők már rég többgyerekes anyák voltak, ma meg 30 százalékuknak nincs csemetéje, s legtöbbjüknek már nem is lesz. Ej, ráérünk arra még, a Szex és New Yorkban is milyen későn jönnek a babák, ha jönnek egyáltalán. Noha nem lehet csak a csúnya nagyvilág üzeneteire kenni a dolgot, egészen biztos, hogy nem véletlen: a jóléti, nyugati társadalmak őslakossága majd' mindenhol csökken.
S hogy lehet-e ezen változtatni? Lehetne, ha nem egy nyakig adósságban úszó ország lennénk, amely mások pénzén éli mindennapjait. Mert így a hitelezőt marhára nem érdekli, hogy hosszú távú nemzetstratégiára van szükségünk, hogy a fenntarthatóságért most mondjuk muszáj lenne elengedni még a hiányt néhány évig, hogy növekedést, családtámogatással, az első gyerek vállalásának nagyon nagy könnyítésével meg gyerekszám-növekedést produkáljunk.
Hogy később aztán fordulhasson a kocka, legyenek aktív dolgozók, ne csak aranyos, csirke far-háton vegetáló nagymamák országa legyünk. A hülyeségekre elköltött, növekedést véletlenül sem ösztönző hitelek folyósítói persze joggal várják a kamatokat, az IMF pedig a hiánycélt, ők elvégre üzletet kötöttek, a maguk szempontjából igazuk van. De hogy így hogyan lesz több gyerek, több munkahely, egészségesebb ország, arról fogalmam sincs. Valószínűleg sehogy.”