„Miként történhetett? Hogyan képzelték a szocialista párt delegáltjai, hogy akár egy pillanatra is a Jobbikkal való alku tárgya lehet a parlament nemzetbiztonsági bizottságának elnöki széke? Hogy egyáltalán kérdés, milyen más pozíciók megszerzése árán lehet »csereüzletet kötni« ebben az ügyben? Ki gondolhatta egy pillanatig is, hogy az MSZP más álláspontot is képviselhet, mint azt, hogy a Jobbik be sem kerülhet az ominózus testületbe? (...)
De hát az MSZP feladta a számára egyetlen vállalható álláspontot. És nem valamiféle Fidesz-Jobbik összjáték kényszerítette erre, mert ha netán volt is ilyen, nem érte volna el a célját, ha a szocialisták nem taktikában, hanem stratégiában gondolkodnak. Fel kellett volna mérniük, micsoda hitelvesztést könyvelhetnek el megint, ha aprópénzre váltják az oly sokat hangoztatott eszményeket; tudnak-e majd mit mondani a saját szavazóiknak, amikor azok számonkérik rajtuk a következetes antifasiszta politikát. Minderre nem lehetett nem tekintettel lenni ott a tárgyalóasztalnál - és mégis elkövették ellenzéki politizálásuk első, nagyon komoly hibáját.
Aztán még aznap rájöttek, mibe manőverezték bele magukat. Azonmód el is kezdődött a magyarázkodás, ami csak tetézte a helyzet abszurditását. Mert a menthetetlen nem volt menthető. Nem lehetett elhitetni a közvéleménnyel, hogy »nem volt más választásunk«. Nem lehetett meggyőzni arról senkit, hogy amikor a tárgyalási szünet után az MSZP delegátusai visszatértek a tárgyalóasztalhoz, nem azt mondták: elfogadják a Jobbik elnökségét a nemzetbiztonsági bizottságban. A jegyzőkönyv idézhető. És nagyon sokáig sokan fogják is idézni. Akkor is, ha csütörtökön a szocialista frakció már gyorsan elfogadott egy jellemzően felemás formulát, miszerint aláírják ugyan a pártok megállapodását a bizottsági struktúráról, de különvéleményben szögezik le, hogy történetesen a nemzetbiztonsági testületben nem fogadnak el Jobbikos képviseletet - aztán majd tegye tisztába a dolgot az új házelnök.”