Babra megy a játék: Kína beszánt mindent, amit csak tud

A minap vizsgáltuk meg alaposabban, hogy vannak-e egyértelmű gazdasági jelei Kínában egy esetleges Tajvan (Egyesült Államok) elleni háborús készülődésnek. Ebben az esetben az energia, a kritikus ásványok, a fémek, valamint az élelmiszer felhalmozásáról árulkodó részleteket érdemes figyelni, különös tekintettel azokra az árukra, amelyeknek Kína szűkében van. Magyarán: ha feltűnően megnő az import, az okot adhat gyanúra, ám Peking esetében még ez sem jelent egyértelmű jelzést, miután hagyományosan óriási nem csak az export-, de az importtevékenysége is.

Külön fejezetet érdemel a témában az élelmiszer, amelynek felhalmozása valóban klasszikus jele egy háborús készülődésnek. Kína e szegmensben eleve óriási tartalékokkal rendelkezik: ha leállna a gabonaimportja, 18 hónapon keresztül akkor is képes lenne biztosítani a belföldi keresletet. 

Az elemzők szerint ha Kína élelmiszerimportja hirtelen megugrana, ráadásul úgy, hogy az nem áll összhangban sem a sertésállomány növekedésével, sem az aktuális piaci trendekkel, az igen komoly intő jel lehetne a titkosszolgálatok számára.

vagyis elhatározza, hogy amennyire csak tudja, mégis függetleníti magát egyes termékek esetében az ellátási láncoktól? Márpedig most nagyon úgy tűnik, hogy éppen ezt teszi. 

A rizses tál szabálya

Az importfüggőség elhárításához elsősorban a termőterületek nagyságát kell növelni. Ez azonban nem is annyira egyszerű. 

Az utóbbi évtizedekben a kínai termőterület fogyásának egyik fő oka a zöldmezős iparosítás és az urbanizáció volt. A termőföldeket kisajátították, hogy kielégítsék a gyártás, az infrastruktúra és a városfejlesztés bővülésének nagy földigényét. A termőföldeket a jövedelmezőbb fejlesztési projektek érdekében kisajátították, a földhasználati versenyben a profitmaximalizálás gyakran felülírja az élelmiszertermelők igényeit, különösen akkor, amikor az importált élelmiszerek sokkal olcsóbbak, mint a helyben termesztett termékek. Több kínai kutató jutott ugyanarra a következtetésre, miszerint, mire Kína 2030-ra eléri a 70 százalékos urbanizációs arányt, az ország valószínűleg mintegy 13 millió hektár jó minőségű szántóföldet fog elveszíteni. 

Hszi Csin-ping elnök, aki egyre nagyobb aggodalommal tekint a Nyugat elszakadási és kockázatmentesítési törekvéseire, ezt a folyamatot akarja megfordítani, így csökkenteni az import élelmiszerektől való függőséget, mielőtt a Kína és az Egyesült Államok közötti feszültség eljut odáig, hogy szétfeszítse a globális ellátási láncokat. Ahogy a vezető fogalmazott: „a kínai nép rizses tálját mindig erősen a saját kezünkben kell tartani, és elsősorban kínai gabonával kell megtölteni – különben elkezdünk másoktól függeni”.

Hogy az a bizonyos rizses tál tele legyen, Kína rekultiválni kezdte azokat a területeket, amelyek valaha termőföldek voltak, mára azonban üzleti központokká vagy parkokká alakultak. 2021 óta a hatóságok 170 ezer hektárt igényeltek vissza, ami nem tűnik soknak a tízmillió hektárok mellett, de Peking klasszikusan a sok kicsi sokra megy elvét alkalmazza. Hszi nem viccelt: utasítása szerint 

vagyis az eddig uralkodó tendencia teljes megfordítását tűzte ki célul az önellátás érdekében. 

A hivatalos adatok szerint a Kínában felhasznált szójabab körülbelül háromnegyede az Egyesült Államokból és Brazíliából származik. Kukoricából 7 százalékos az import, ami kivédhetőnek tűnik, de vegyük hozzá, hogy tíz éve ez még csak 1 százalék volt. Érthető, ha Peking idegesen mormolja ezeket a számokat, és elkezd felkészülni a legrosszabb forgatókönyvre, vagyis arra, hogy a külföldről érkező élelmiszerellátás megszakad. 

Babhegyező

A probléma jelenleg az, hogy a külvárosi területek, amelyeken már hosszú évek óta ipari vagy üzleti tevékenység folyik, nem változtathatók vissza egyik napról a másikra termőfölddé. Rövid távon nem csak a rekultivációs idő, hanem a logisztikai szervezés volumene is gátló tényező. Viszonylag közeli távolságról kell beszerezni a vetőmagot, a műtrágyát és a szükséges berendezéseket, ezzel szinkronban pedig be kell húzni a kereskedői hálózatot és a raktározási kapacitást. 

A másik probléma maga a klasszikus sláger, a munkaerőhiány. Az iparosításnak köszönhetően a fiatal munkavállalók nagy része a bérkülönbségek miatt már nem is hajlandó a mezőgazdasági területen dolgozni (nagyjából 6000 forintnyi jüan napidíjért), de általánosságban is elmondható, hogy a finanszírozási problémák miatt rengetegen megkérdőjelezik a kistermelői gazdálkodás erőltetésének céljait és eredményességét. Mint azt az elköltöztetett üzletek és szolgáltatások tulajdonosi köréből többen megjegyezték: a rekultivációs projektek óriási veszteséget okoznak a harmadik szektornak, de csak csekély hasznot az agráriparnak. 

A kínai vezetés mindezt teljesen másképpen gondolja. Elsődleges szempontja az önellátás erősítése, még akkor is, ha a távlati cél elérése villámmegoldásokat követel. Maga a tény azonban, hogy egy ilyen óriási visszarendezési projektet elindított, tagadhatatlanul azt igazolja, hogy nagyon is esélyesnek tartja egy újabb konfliktus kialakulását – és az ellátási láncok összeomlását. 

Fotó: MTI/EPA/Adi Weda

További cikkeinket, elemzéseinket megtalálja a makronom.hu oldalon.