Michael Hudson a neves elemző közgazdász érdekes történelmi párhuzamot lát cikkében, amelyben sokat foglalkozik Németországgal is, állítva, hogy a németek Amerika gazdasági szatellitjévé váltak, és az utóbbi években, a globális törésben a legtöbb járulékos kárt ők szenvedik el. Ez hazánk helyzetére is hatással van, már ma is.
Hogy a fent vázolt történelmi analógiát valóban megértsük, a jelen helyzetet elemzi elsősorban Michael Hudson. A neves professzor legfontosabb alapvetése, hogy Biden amerikai elnök és külügyminisztériumi szóvivői kifejtették, hogy
Ennek során eldől, hogy a világgazdaság egy egypólusú, USA-központú, dolláralapú lesz-e, vagy egy többpólusú, több valutát használó világ váltja fel, amelynek központja Eurázsia szíve vegyes köz- és magán-gazdaságokkal indítja mondandóját Hudson.
A 83 éves amerikai “guru” egyébiránt a Missouri-Kansas City-i Egyetem közgazdász-professzora és a neves Bard College Levy Economics Institute kutatója, korábbi Wall Street-i elemző, politikai tanácsadó, kommentátor és újságíró. A The Hudson Report című heti gazdasági és pénzügyi hírekkel foglalkozó podcast munkatársa.
Amerika tipikus orwelli kettős beszéddel osztja meg a szereplőket demokráciákra és autokráciákra. A demokráciák alatt értve a Nyugat pénzügyi oligarcháit, akiknek célja a világ infrastruktúrájának privatizációja és az amerikai technológiától, olaj- és élelmiszerexporttól való függőség megteremtése.
A gyakorlatban az amerikai retorika tehát a saját gazdasági növekedésének és életszínvonalának előmozdítását szolgálja, a pénzügyek és a bankszektor közüzemi szolgáltatásként való megtartását.
A GDP-növekedés kulcsa Németországban, akárcsak más országokban, az egy dolgozóra jutó energiafogyasztás. Az Északi Áramlat gázvezetéket megduplázták, mégis belementek az orosz gáztól való elzárkózásba, iparuk leépítésébe.
Várhatóan megnő a német vállalati csődök száma, a foglalkoztatás csökkenni fog. A legtöbb politikai elmélet azt feltételezi, hogy a nemzetek saját érdekeik szerint cselekszenek. Ellenkező esetben csak szatellitországok, amelyek nem irányítják saját sorsukat.
Néha könnyebb megérteni a napjaink dinamikáját, ha kilépünk a saját közvetlen helyzetünkből, és történelmi példákat keresünk a világot megosztó politikai diplomáciára.
Michael Hudson a legközelebbi párhuzamért visszament majdnem ezer évet, és eljutott a középkori Európába, a római pápaság és a német császárok közötti harcokig. Szerinte ez a konfliktus a maihoz nagyon hasonló vonalak mentén osztotta meg Európát. Egy sor pápa kiátkozta II. Frigyest és más német császárokat, szövetségeseket mozgósított, hogy harcoljanak Németország ellen, valamint Dél-Itália és Szicília feletti ellenőrzéséért.
Akkor is felszítottak egy Kelet és Nyugat közötti ellentétet a keresztes hadjáratokkal (1095-1291), ahogyan
A középkori háború Németország ellen arról szólt, hogy ki irányítsa a keresztény Európát: a pápaság úgy, hogy világi császárokká válnak vagy az egyes királyságok világi uralkodói.
A középkori 1054-es nagy szkizma (nagy egyházszakadás, illetve kelet–nyugati egyházszakadás) szintén analógia a jelenlegi megosztásra. Akkor a kereszténység feletti egypólusú ellenőrzést követelve IX. Leó, egyszerűen kiátkozva a Konstantinápolyban központosított ortodox egyházat és a hozzá tartozó teljes keresztény lakosságot.
Ez az elszakadás politikai problémát jelentett az akkor már egykori (ókori) önmagának csak árnyékát jelentő Róma számára: miképp tartsa ellenőrzése alatt az összes nyugat-európai királyságot, és hogyan követelje meg tőlük az egyház pénzügyi támogatását. Ehhez megvolt a “megoldás”: a világi királyokat alá kellett rendelni a pápai vallási hatalomnak. 1074-ben VII. Gergely, 27 pápai diktátumot hirdetett ki, amelyekben felvázolták azt a közigazgatási stratégiát, amellyel Róma rögzíteni tudta hatalmát Európa felett.
Hudson szerint
Mindkét esetben a katonai és világi érdekeket kellett beöltöztetni egy ideológiai keresztes hadjárat formájába, hogy megszilárdítsák a szolidaritás érzését, amelyet bármely birodalmi uralom megkövetel. A logika időtlen és egyetemes. (És ne feledjük, ezt a párhuzamot nem egy ellenséges nemzet tudósa, hanem egy neves amerikai állította fel – a szerk.)
Nézzük mélyebben a párhuzamot. A pápai diktátumok két fő szempontját említi Hudson. Először is Róma püspökét minden más püspökség fölé emelték, létrehozva a modern pápaságot. Eszerint egyedül a pápának lett felhatalmazása a püspökök kinevezésére, illetve leváltására vagy visszahelyezésére, nem pedig a helyi uralkodóknak. Ezen kívül a pápának adták a császárok leváltásának jogát, kötelezve minden fejedelmet, hogy behódoljon a pápának.
Hasonlóképpen: ma az amerikai diplomaták igényt tartanának arra a jogra, hogy megnevezzék, kit kell elismerni egy nemzet államfőjeként. 1953-ban megdöntötték Irán választott vezetőjét, és felváltották a sah katonai diktatúrájával. Ezen elv alapján az amerikai diplomaták feljogosítva érzik magukat, hogy színes forradalmakat robbantsanak ki, latin-amerikai katonai diktatúrákat szponzoráljanak, amelyek kliens oligarchákat hoznak létre az amerikai vállalati és pénzügyi érdekek szolgálatában.
Nemrégiben pedig az amerikai diplomaták Juan Guaidót nevezték ki Venezuela államfőjévé a megválasztott elnök helyett, és átadták neki az ország aranytartalékait.
Biden elnök ragaszkodik ahhoz, hogy Oroszország eltávolítsa Putyint, és egy Amerika-barát vezetőt ültessen a helyére. Az államfők kiválasztásának ez a joga az Egyesült Államok politikájának állandó eleme volt a második világháború óta tartó, a mások politikai ügyeibe való politikai beavatkozás hosszú története során – szövi tovább a párhuzamot Hudson.
A pápai diktátumok második jellemzője az volt, hogy minden olyan ideológiát és politikát kizártak, amely sértette a pápai tekintélyt. Csak a pápát lehetett egyetemesnek nevezni, bármilyen ettől eltérő vélemény a dogma szerint eretnekké vált. Sőt, pápai felhatalmazás nélkül egyetlen írás vagy könyv sem volt kánoninak tekinthető.
Hasonló követelést támaszt a mai, USA által támogatott pénzelvű és privatizált szabad piacok ideológiája. A mai új hidegháborúban az egyetemesség iránti igényt a demokrácia nyelvezetébe burkolják. De a demokrácia definíciója a mai Új Hidegháborúban egyszerűen USA-pártit jelent. Különösen ilyen a neoliberális privatizáció, mint az USA által támogatott új gazdasági vallás. Ezt az etikát tudománynak tekintik, ez a modern eufemizmus a neoliberális chicagói iskola ócska közgazdaságtanára, az IMF megszorító programjaira és a gazdagok adókedvezményére – vélekedik Hudson.
A pápai diktátumok egy stratégiát fogalmaztak meg a világi birodalmak feletti egypólusú ellenőrzés rögzítésére. A pápai elsőbbséget biztosították a világi királyokkal szemben. A diktátumok felhatalmazták a pápákat, hogy kiátkozzanak mindenkit, aki „nem áll békében a római egyházzal”. Ez az elv lehetővé tette a pápának, hogy „feloldozza az alattvalókat a gonosz emberekkel szembeni hűségük alól”. Ez adta a "színes forradalmak" középkori változatát az akkori rendszerváltás előidézésére.
A pápai ellenőrzés alá tartozó országokban kialakult a szolidaritás, az egyesítéshez a többi országgal szembeni ellenszenv adta az alapot. Lehetett utálni a Jeruzsálemet birtokló mohamedán hitetleneket, a francia katarokat vagy bármely más eretneket. Mindenekelőtt ellenségek lettek azok a régiók, amelyek elég erősek voltak ahhoz, hogy ellenálljanak a pápai adófizetésnek.
Az engedelmességi és adózási követeléseknek ellenálló eretnekek kiátkozását manapság a Kereskedelmi Világszervezet, a Világbank és az IMF végzi, amely gazdasági gyakorlatokat diktál, és feltételeket szab. Ezeket minden tagország kormányának követnie kell, különben várhatják az Egyesült Államok szankcióit, az amerikai fennhatóságot el nem fogadó országok kiátkozásának modern változatát.
A pápai diktátum kimondta, hogy a pápát senki sem ítélheti el - ahogyan ma az Egyesült Államok sem hajlandó alávetni tevékenységét a Világbíróság döntéseinek. Hasonlóképpen ma az USA diktátumait a NATO-n és más fegyvereken (például az IMF-en és a Világbankon) keresztül az amerikai szatelliteknek kérdés nélkül követniük kell.
Hudson emlékeztet arra is, hogy Konstantinápolyban, a központosított ortodox egyház és keresztény lakosságának kiközösítésével a nagy szkizma létrehozta azt a végzetes vallási választóvonalat, amely az elmúlt évezredben elválasztotta a Nyugatot a Kelettől. Ez a szakadás olyan fontos volt, hogy Vlagyimir Putyin 2022. szeptember 30-i beszédének részeként idézte, amelyben leírta az USA és a NATO központú nyugati gazdaságoktól való mai elszakadást.
A középkori nyugati egyházat megfosztották alamizsnáiktól és adományaiktól, hogy hozzájáruljanak a pápaság péterfilléreihez és más pápai követeléseknek ellenálló uralkodók ellen vívott háborúkhoz. Anglia játszotta azt a fő áldozati szerepet, amit ma Németország játszik. A hatalmas angol adókat, amelyeket állítólag a keresztes hadjáratok finanszírozására vetettek ki, II. Frigyes, Konrád és Manfréd szicíliai harcára irányították át. Ezt az eltérítést az észak-itáliai pápai bankárok finanszírozták, és az egész áthárított királyi adóssággá vált.
A pápaság más országok feletti hatalmának a Kelet elleni háború befejezése vetett véget. Amikor a kereszteslovagok 1291-ben elvesztették Akkót, az akkori Jeruzsálem “állam” fővárosát, a pápaság elvesztette az irányítást a kereszténység felett. Nem volt többé "gonosz", ami ellen harcolni lehetett volna, a "jó" pedig elvesztette jelentőségét. 1307-ben a francia IV. (Szép) Fülöp lefoglalta az egyház nagy katonai bankárrendjének, a templomosoknak a párizsi templomban lévő vagyonát. Más uralkodók is privatizálták a templomosok vagyonát, és a pénzrendszereket kivették az egyház kezéből.
A templomosok és a pápai pénzügyek elutasításának modern megfelelője az lenne, ha az országok kilépnének az amerikai Új Hidegháborúból. Elutasítanák a dollárszabványt és az amerikai bank- és pénzügyi rendszert. Figyelmeztető jel, hogy egyre több ország látja úgy, hogy Oroszország és Kína nem ellenfelek, hanem nagyszerű lehetőségeket kínál a kölcsönös gazdasági előnyökre.
A 12. és 13. században Anglia, Franciaország és más országok normann hódítói, valamint a német királyok többször tiltakoztak, többször kiátkozták őket, de végül mégis engedtek a pápai követeléseknek.
A 16. századig tartott, amíg Luther Márton, Zwingli és VIII. Henrik végül protestáns alternatívát teremtett Rómával szemben, és ezzel a nyugati kereszténység többpólusúvá vált.
Hudson a választ abban látja, hogy a keresztes hadjáratok szervező ideológiai gravitációt biztosítottak. Ahogyan jelenleg is kialakították a mai Kelet és Nyugat közötti új hidegháborúhoz. A keresztes hadjáratok az erkölcsi reform spirituális fókuszát teremtették meg azáltal, hogy a "másik" – a mohamedán Kelet, és egyre inkább a zsidók és a római irányítással szemben ellenszegülő európai keresztény másként gondolkodók – elleni gyűlöletet mozgósították.
Ez hasonlatos az amerikai pénzügyi oligarchia mai neoliberális szabadpiaci doktrínáival és a Kínával, Oroszországgal és más, ezt az ideológiát nem követő nemzetekkel szembeni ellenségeskedéssel.
A mai új hidegháborúban a Nyugat neoliberális ideológiája félelmet és gyűlöletet mozgósít a másikkal szemben, és a független utat követő nemzeteket „autokratikus rezsimekként” démonizálja. A népekkel szemben nyílt rasszizmust táplálják, amint az a Nyugaton jelenleg uralkodó ruszofóbiában vagy a Cancel-kultúrában is megmutatkozik.
Ahogyan a nyugati kereszténység többpólusú átmenetéhez szükség volt a 16. századi protestáns alternatívára, úgy az eurázsiai „szívföldnek” a bankközpontú NATO Nyugattól való elszakadását is egy alternatív ideológiának kell megszilárdítania a vegyes köz- és magán-gazdaságok és azok pénzügyi infrastruktúrájának megszervezésére vonatkozóan.
A Szovjetunió 1991-es felbomlása a hidegháború végét ígérte. A Varsói Szerződés felbomlott, Németország újraegyesült, az amerikai diplomaták pedig a NATO végét ígérték, mivel a szovjet katonai fenyegetés már nem létezett. Az orosz vezetők elmerültek abban a reményben, hogy egy új páneurópai gazdaság jön létre Lisszabontól Vlagyivosztokig. Különösen Németországtól várták, hogy vezető szerepet vállaljon az oroszországi befektetésekben és az ipar hatékonyabbá tételében. Oroszország ezt a technológiatranszfert gáz és olaj, valamint nikkel, alumínium, titán és palládium szállításával fizetné meg.
Nehéz megmagyarázni, hogy a kölcsönös előnyök látszólag logikus lehetősége Nyugat-Európa és a volt szovjet gazdaságok között miért alakult át oligarchikus kleptokráciák szponzorálásává. Az Északi Áramlat gázvezeték megsemmisülése dióhéjban foglalja össze a dinamikát. Közel egy évtizede követeli Amerika, hogy Németország utasítsa el az orosz energiától való függőségét. Victoria Nuland, Biden elnök és más amerikai diplomaták bemutatták, hogy ennek módja az Oroszország elleni gyűlölet szítása. Az új hidegháborút új keresztes hadjáratként állították be. George W. Bush is így jellemezte Amerika Irak elleni támadását, hogy elfoglalja az olajkutakat.
Az eredmény Hudson szerint az, hogy
Amerika új hidegháborújának másik mellékterméke az volt, hogy véget vetett a globális felmelegedés megfékezésére irányuló minden nemzetközi tervnek. Az USA gazdasági diplomáciájának egyik alapköve, hogy olajvállalatai és NATO-szövetségesei a világ olaj- és gázellátásának ellenőrzését biztosítsák. Erről szólt az iraki, líbiai, szíriai, afganisztáni és ukrajnai NATO-háború. Ez nem annyira elvont, mint a „demokráciák kontra autokráciák”.
Ez a kontextusa a mai ukrajnai harcnak, amely – Hudson konklúziója szerint – csupán az első lépés lesz az USA várhatóan 20 évig tartó harcában, hogy megakadályozza a világ multipolárissá válását.
A nyugati kormányok nem szólítottak fel a háború tárgyalásos befejezésére, mert Ukrajnában nem hirdettek háborút. Az Egyesült Államok sehol sem hirdet háborút, mert ahhoz az amerikai alkotmány értelmében kongresszusi beleegyezésre lenne szükség. Így az amerikai és NATO-hadseregek bombáznak, színes forradalmakat szerveznek, beleszólnak a belpolitikába és szankciókat vezetnek be, amelyek szétszakítják Németországot és európai szomszédait.
Michael Hudson szerint a válasz az, hogy addig nem lehet vége, amíg a nemzetközi intézmények jelenlegi, USA-központú halmazát nem tudják felváltani. Amíg nem hoznak létre olyan új intézményeket, amelyek alternatívát jelentenek a neoliberális bankközpontú viselkedéssel szemben.
Az iparági szereplők már a „karácsonyi vásárkultúra összeomlásáról” beszélnek a rendőrség által követelt biztonsági intézkedések kapcsán, amelyek nem előzmény nélküliek Németországban.
Dieter Romann a Weltnek beszélt a német határőrök mindennapjairól és az illegális migráció elleni harcról.
Németországban elnémítják a kritikus véleményeket, miközben az iszlamizáció egyre jobban terjed.
A németeken múlik a Signal sorsa.
Budapesti könyvbemutatóján a Szabadság c. memoár témái mellett Magyarországról is sokat beszélt a korábbi német kancellár.
Linda Antonia félrebeszélés nélkül megnevezte a probléma okát.
Aranyosi Péter igyekszik magát áldozatként beállítani.
Látvány- és botránypolitizálás jellemzi a liberális pártot. Valódi érték- és érdekképviselet, szakpolitika nem kerül elő a Momentum Mozgalom repertoárjában.
