Nem túlzás: alapjaiban rendült meg az Európai Unió – macedón jogászprofesszor a Mandinernek!

Magyarország nemrég betiltotta a Pride-felvonulást. Ön szerint ez hogyan illeszkedik az európai és nemzetközi jogi normákhoz? A tilalom felveti azt a kérdést, hogy az alapvető jogok – különösen a gyülekezési és a véleménynyilvánítási szabadság – milyen mértékben korlátozhatók a gyermekek jogainak védelme érdekében. Hogyan értékeli ezt jogi szempontból?

Köszönöm ezt a nagyon fontos kérdést, de mivel nem láttam a magyar törvény angol nyelvű változatát, nem vagyok abban a helyzetben, hogy a törvény tartalmával kapcsolatban bármit is mondhassak. Természetesen megvan a véleményem az emberi jogok védelmére vonatkozó nemzetközi és európai normákról és az emberi jogi korlátozásokról vagy tiltásokról. Az a gondolat, hogy egy jogot korlátozni vagy „betiltani” kell más jogok védelme érdekében, egy összetett és nagyon komoly téma. 

Milyen szempontokra kell ilyenkor tekintettel lenni?

Az emberi jogok nemzetközi elméletében létezik egy koncepció, amelyet általában „a jogok kiegyensúlyozásának” neveznek, és amely kifejezetten az alkotmányos jogok, a társadalom közös értékeinek és az egyéni emberi jogok védelmének egyensúlyba hozásával foglalkozik. Ebben az értelemben a gyermekek jogai nagyon fontosak. A gyermekeknek, mint az állami védelemre szoruló személyek sajátos és különleges csoportjának joguk van ahhoz, hogy megvédjék őket a fizikai, pszichológiai és érzelmi sérülésektől, amelyek bizonyos nyilvános események vagy az életkoruknak nem megfelelőnek tekinthető megnyilvánulások során előfordulhatnak. Az állami hatóságnak joga van beavatkozni valaki egyéni jogaiba, ha ez a szélesebb közösség érdekében áll, vagy ha a társadalom fontos érdekének tartja, hogy megvédje mások jogait. Másrészt ezeket a korlátozásokat nagyon óvatosan kell mérlegelni és arányosnak kell lenniük.    

Nemrégiben volt egy konferencia az MCC-ben, ahol bejelentették az EU reformjának tervét. Valószínűleg már hallottak róla. A konferencia résztvevői azzal érveltek, hogy az Európai Unió túlságosan bürokratikus, és demokratikus deficitben szenved. Ön szerint mennyire jogosak ezek a kritikák? Van-e visszaút? A konferencián azzal érveltek, hogy az EU a jelenlegi formájában nem működhet tovább. Vagy vissza kell térnie a gyökereihez, vagy teljesen meg kell reformálni. Hogyan kell elképzelni bármelyik forgatókönyvet jogi szempontból? Ha az EU valóban strukturális reform előtt áll, milyen jogi akadályok vagy kihívások merülhetnek fel az átalakulás során?

Az EU folyamatosan demokratikus deficitbe süllyedt, egyes vezetői nyilvánosan bíráltak másokat, mert problémáik vannak ott a demokratikus értékekkel. Évtizedről évtizedre az EU-nak nem sikerült kilépnie ebből az ördögi körből. Az EU nem teremtett olyan új demokratikus légkört, amely erőteljesen hatott volna a tagállamok nemzeti demokráciájára. Ha az EU-nak sikerült volna időben átalakítania a demokráciáját, akkor minden bizonnyal jobb alapokat teremtett volna az erősebb és értelmesebb demokrácia számára. A demokratikus változások helyett az EU inkább a titkolózást választotta, a technokraták és az európai elit érdekeit támogatva.

Másrészt az Unió minden tagállamának joga van megvédeni a demokrácia nemzeti elvét, amely saját alkotmányos rendjének alapja. Ezt már megtette a német alkotmánybíróság és a demokrácia elvéről szóló döntései – a Maastricht-Urteil-ügy, amelyben a szövetségi bírák fenntartották maguknak azt a feladatot, hogy ellenőrizzék, „hogy az európai intézmények és szervek aktusai tiszteletben tartják-e a német állam által rájuk ruházott szuverén hatáskörök határait, vagy túllépik azokat”. A Lisszaboni Szerződés ügyében hozott ítéletében a német alkotmánybíróság hangsúlyozta, hogy „a demokrácia elve nem mérlegelhető más jogi érdekekkel szemben, az sérthetetlen”. A német alkotmányos identitás része a demokrácia megőrzése. A Bíróság azt is kiemelte, hogy „a Lisszaboni Szerződés felértékeli a teljes körű tájékoztatáson alapuló, racionális, parlamentáris kormányzást, amelyet a választópolgárok nevében a széles körben reprezentatív politikai pártok többsége gyakorol a közpolitikáról folytatott nyílt vitában”.

Milyen egyéb példák említhetők?

Mint a Bíróság kifejtette, „az állami bevételek minden egyes felhasználásához a Bundestag hozzájárulása szükséges”. Ráadásul a Bundestagtól – és a többi tagállam parlamentjétől – az európai kezdeményezések „közvetlen demokratikus legitimációt” kapnak. Az ESM ideiglenes felfüggesztő határozatával kapcsolatos ügyben a Bíróság megállapította, hogy a demokrácia elve megakadályozza, hogy a Bundestag olyan biztosítékok nélkül adjon „általános” vagy „dinamikus” felhatalmazást az európai intézményeknek, amelyek biztosítják a német államhatalom folyamatos és hatékony gyakorlását, amelyet a parlament az Alaptörvény 20. és 38. cikkének megfelelően demokratikusan legitimált. A német bíróság azt is hangsúlyozta, hogy a demokrácia elve megköveteli, hogy a Bundestag teljes körű tájékoztatást kapjon Németország költségvetési kötelezettségvállalásairól, hogy ténylegesen a közhatalom e központi elemének állandó ura maradhasson. Hasonlóképpen, a 2010-es HartZ IV. ügyben a Bíróság a demokrácia elvének védelmére összpontosít.

Melyek az EU demokratikus deficitjének ön által vélt főbb jellemzői?

A pártverseny hiányától, az európai politikai kiskapuktól kezdve az európai közös demosz hiányán át az uniós polgárokat átfogó európai demosz hiányáig, a méret és a képviseleti kormányzatban való részvétel közötti dilemmától kezdve az európaiak hangjának jobb meghallgatásának szükségességéig, ami az európai projekt legitimálásának és felhatalmazásának eszköze. 

Ezek a kihívások komolyan megingatták az EU alapjait, és újra aktualizálták egyrészt az uniós intézmények demokratikus deficitjének problémáját, másrészt a nemzeti demokráciákkal szembeni folyamatos bizalmatlanságot, amely a kezdetektől fogva beépült az EU struktúráiba. Az a tény, hogy az EU már régóta szembesül a demokrácia és a jogállamiság saját határain belüli védelmének problémájával, közismert. Ennek a kudarcnak általában két magyarázata van: vagy az intézmények nem hajlandóak érvényt szerezni az értékeknek, vagy nincs elegendő hatáskörük ehhez. Mindkettőnek van némi igazságtartalma, és mindkettő orvosolható, ha megvan hozzá a politikai akarat.

Egyesek szerint az európai polgárok által az Unióról alkotott általános kép szerint az EU-t politikailag technokrata elitek irányítják, amelyek eltávolodnak az európai polgároktól.

Az EU technokrata elitjének az európai polgárokkal szembeni ignoráns politikája tekinthető az EU polgárainak az elmúlt három évtizedben folyamatosan csökkenő támogatottságának kulcsfontosságú fordulópontjának. A múltban például az Európai Bizottságot a polgárok és jogaik védelmezőjének tekintették a nemzeti kormányokkal szemben. Ma a polgároknak az a benyomása, hogy a Bizottság a nemzeti kormányok segítőjévé vált a polgárok érdekeivel szemben. Míg a múltban az Európai Parlament és a Bizottság szövetségesnek tekintette magát a kormányközi Tanáccsal szemben, ma ennek éppen az ellenkezője a benyomás. A Bizottság nyilvánvalóan nem érzi úgy, hogy kötelessége lenne a polgárokkal szemben a jogérvényesítés, mert a kormányokat tekinti az egyetlen legitim tárgyalópartnereinek, nem pedig a polgárokat. Az Európai Tanács szerepe soha nem volt elég világos. Úgy tűnik, hogy a Lisszaboni Szerződés reformjával az intézmény helyzete még zavarosabbá vált. Az uniós szerződéseknek tisztázniuk kellene az Európai Bizottság és az Európai Tanács jellegét, hogy mi is ők valójában.

Valódi végrehajtó intézmények, vagy a végrehajtó és a jogalkotó intézmények keverékei? Kinek tartoznak elszámolással, és ki adja nekik a megbízatást?

 Inkább kormányoztak, mint képviseltek. A kartelleződött politikai pártok kartelleződött európai politikát hoznak létre. Az átlagpolgárok egy érinthetetlen európai politikai osztály hatalmában kezdtek gondolkodni és ítélkezni. Az EU pártrendszerét meg kell reformálni. Ez a reform összefügg azzal a kihívással, hogy létre kell hozni egy különálló európai demoszt, amelynek érdekeit az európai politikai pártok képviselnék, amelyek csak és kizárólag európai kérdésekkel és politikai döntéshozatallal foglalkoznának, és nem, mint eddig, kizárólag a nemzeti érdekekkel. Amikor a polgárok az EU-ról beszélnek, úgy gondolnak rá, mint valami „odakint”, Brüsszelben.

Gyakran mondjuk, hogy az Európai Parlament az európai demokrácia kezdeményezője. De vajon igaz-e ez? Vannak szuverén európai polgárok? Van-e egy európai demosz?

Az EU-nak meg kell keresnie a parlamenti demokrácia valódi gyengeségeit, és megfelelő megoldásokat kell találnia, amelyek semlegesítik a negatív hatásokat. Az Európai Parlament hatalmának visszaállítása alapvető lépés az Unióban a valódi demokrácia újjáélesztésének folyamatában. A vita egyik legfontosabb pontja, hogy az EU jövője azon múlik, hogy visszatérnek-e az eredetét képező európai elvek és értékek, amelyek garantálják, hogy a jogállamiság, az emberi jogok és szabadságok, a jog és az igazságosság, a demokrácia és a szuverenitás nem csupán formális fogalmak és írott elvek, hanem mindennapi valóság legyenek. Ha visszatérünk ahhoz a koncepcióhoz, hogy a tagállamok a „Szerződések urai”, akkor a nemzeti polgárok nagyobb hatalmat kapnak, hogy segítsenek a jelenlegi sürgető politikai kérdésekben, mint például a migráció, az éghajlatváltozás, a nagyhatalmi verseny stb. Az EU jövőjével kapcsolatos keserű kérdések megválaszolásakor a tudósok között különböző megközelítések vannak. Egyesek inkább több hatáskört kívánnak az uniós intézményekre ruházni, az EU föderatív és államszerű képességekkel ruházzák fel, mint például az erős külső határok és az ezeken a határokon belüli terület védelmének képessége. Mások inkább azt látják, hogy a hatásköröket legitimebb nemzeti cselekvési platformokba töltik át.

Képes az EU reagálni saját válságára?

A válság azt mutatja, hogy az EU maga sem tud eredményeket felmutatni az olyan alapvető problémák megoldásában, mint az egészségügy és a biztonság. Ez a helyzet sürgősséget adott az EU reformfolyamatának, és megmutatta, hogy az Uniót alkalmassá kell tenni a 21. század kihívásaira. Az EU-nak növelnie kell politikai láthatóságát, és aktívabb szerepet kell vállalnia a globális kihívások és a regionális válságok kezelésében, miközben meg kell őriznie „puha hatalmi” jellegét. Meg kell mutatnia az európai polgároknak, hogy képes ellensúlyozni a gazdasági recessziót, és az EU gazdaságélénkítő programjának hatékony felhasználásával újraindítani tagjainak gazdaságát. Az EU-nak új és közös politikai elszántságot kell mutatnia, így erősítve az egyes tagállamok erejét.

Miben tér ez el a föderációtól?

Ahelyett, hogy energiát pazarolnánk a lehetséges uniós föderációról szóló céltalan vitákra, minden erőnket fejlesztési programok létrehozására és a kapacitások javítására kell fordítani az EU valamennyi szakpolitikájában, kezdve a kereskedelemtől az éghajlatvédelemig, az energiától a környezetvédelemig, az oktatástól a kutatásig és innovációig stb. az európai belső és külső erejének megerősítése érdekében. Az EU nem eléggé integrált és homogén ahhoz, hogy klasszikus föderációként működjön. Az EU-nak meg kell őriznie a jelenlegi politikai rendszer hibrid jellegét, különösen, amikor a különböző szinteken – a tagállamok között, az egyes európai intézményeken belül, majd azok között – kialakított konszenzus modelljét kell előnyben részesítenie.

Mire kell összpontosítania a jövőbeli reformnak?

A tagállamok „differenciált integrációjának” modellje a kulcsmegoldás a jelenlegi kihívásokra. Az EU-nak elő kell mozdítania az európai egység érzését, ugyanakkor tiszteletben kell tartania a tagállamok egyedi nemzeti identitását. Ebben az értelemben az EU nem a nemzeti különbségek eltörlését jelentené, hanem annak biztosítását, hogy Európa egésze a nemzetek sokszínűségének kihasználásával erőt sugározzon. Egyes nemzetek nagyobb autonómiát szeretnének, míg mások inkább a mélyebb integráció felé hajlanának. Az EU lehetővé tehetné az országok számára, hogy nagyobb ellenőrzést gyakoroljanak saját belpolitikájuk felett, miközben szükség esetén megerősítené a páneurópai mechanizmusokat. Az EU-nak ünnepelnie kellene nemzeteinek kulturális sokszínűségét, miközben a demokrácia, az emberi jogok és a társadalmi befogadás európai értékeit is előmozdítja. Ez magában foglalhatná az erős nemzetek ösztönzését arra, hogy fektessenek be nemzeti kultúrájuk, nyelvük és hagyományaik megőrzésébe, miközben elősegítenék a nagyobb együttműködést olyan szociális kérdésekben, mint az oktatás, a szegénység csökkentése stb.

Mire gondol még ezen kívül?

Továbbá az EU-nak tiszteletben kell tartania a nemzeti identitást, lehetővé téve a tagállamok számára, hogy megtartsák az ellenőrzést a nemzeti szuverenitásuk szempontjából központi jelentőségű ügyekben, miközben az uniós erőfeszítéseket olyan területekre összpontosítja, ahol a határokon átnyúló fellépés hatékonyabb. A nemzeti és az uniós identitás egyensúlyának megteremtése folyamatos párbeszédet igényel az uniós intézmények és a tagállamok között, rendszeres megbeszélések keretében arról, hogyan lehet a legjobban összeegyeztetni az EU jogi keretét a nemzeti érzékenységekkel, biztosítva, hogy a döntések jogilag megalapozottak és politikailag megvalósíthatóak legyenek. Összefoglalva, az egyensúly fenntartásának kulcsa a párbeszédben, a sokféleség tiszteletben tartásában és az olyan alapvető európai értékek iránti közös elkötelezettségben rejlik, mint a demokrácia, az emberi jogok és a jogállamiság.

Ön szerint hogyan érintené a régiót az EU nyugat-balkáni bővítése? Mik az előnyei és hátrányai? Mik lehetnek a felmerülő jogi kihívások?

A valóságban azonban annak vagyunk tanúi, hogy az EU nagyon óvatos, mivel a nyugat-balkáni országok csatlakozási folyamata számos új ürügyet talált arra, hogy a régiót arra kényszerítse, hogy nagyon hosszú ideig az EU „előszobájában” várakozzon. A bővítés helyett az EU inkább regionális együttműködésről beszél. Ez az eszköz a tágabb régió előnyösebb helyzetben lévő országai – az EU-tagállamok – nyomásának eszközévé vált azokra a nyugat-balkáni országokra, amelyek nem tartoznak ide. Az EU még nem áll készen a bővítésre, de geostratégiai okokból továbbra is befolyást akar gyakorolni a Nyugat-Balkánra. Az új EU-bővítési stratégia „fokozott geopolitikai versenyt” jelez, amely elsősorban Kína és Oroszország térségbeli befolyásával szemben fontos, de Törökország és az Öböl-menti országok befolyásával szemben is. A Nyugat-Balkán továbbra is kulcsfontosságú lesz a migrációkezelésben. A geopolitikai kérdésekben a térségben az úgynevezett „stabilokrácia” játszik szerepet, szemben a meritokráciával, ami előnyös lenne a jogállamiság szempontjából.

Tisztességes feltételeket támaszt az EU?

A balkáni politikai elitek saját érdekükre használják fel ezt a stagnálást, ellentétben az állampolgárok érdekeivel. Formális reformoknak vagyunk szemtanúi, az úgynevezett „üres héjak” reformjainak, amelyeknek hiányzik a tartalma és a végrehajtás. A nyugat-balkáni régiónak azonnal friss és lelkes uniós energiára van szüksége, amely fellendíti a nyugat-balkáni országok strukturális és jogi reformjait. A Nyugat-Balkán országainak szigorú uniós tervre van szükségük a további határozott fellépéshez és lépésekhez, nem pedig üres beszédre. Az EU-nak politikai mozgósításra és „Marshall-terv” létrehozására van szüksége Európa minden részének egyesítésére, az EU stabilizálására, adminisztratív folyamatainak egyszerűsítésére, a szervezeteken vagy kormányzati rendszereken belüli túlzott szabályozások felszámolására, a döntéshozatali folyamatok hatékonyabbá és átláthatóbbá tételére, a haladás lassító vagy intézményeinek hatékony működését gátló akadályok felszámolására. Az európai vezetőknek le kell ülniük, és világos és sürgős tervet kell alkotniuk az EU szerkezetátalakítására és határainak kiterjesztésére azokra az országokra, amelyek természetesen Európához tartoznak.

***

(Fotó: Wikimedia Commons)