40 éve, hogy Oroszország és Kuba lerohanta Amerikát – a jobboldali film, amit a baloldal látni sem akar

Nyitókép: MGM

Lényegében már el sem tudjuk képzelni azt a fajta háborút, amit a saját bőrünkön érzünk. Mármint szerencsére! Mert borzalmas lehet, amikor fegyveres megszállók hullanak az égből, majd lövik halomra ismerőseinket és családtagjainkat. A John Milius rendezte Vörös hajnal pedig pontosan így indít. Csak percek telnek el, éppen egy iskolai óra eseményeit látjuk, amikor elszabadul a pokol. Az ejtőernyővel földet érő katonák nemcsak az oktatást tartó tanárral, de a diákokkal is gondolkodás nélkül végeznek. Az indítás így kellően erőteljes, a folytatásban pedig egy csapat fiatal a coloradói hegyekbe menekül, hogy ott élje túl a háborút.

A kommunisták egybe sülnek

A fiktív sztori egyébként azzal indít, hogy miközben az 1980-as évekre az Amerikai Egyesült Államok egyre jobban elszigetelődött a világ többi részétől, szinte mindenhol nagy változások történtek. Nyugat-Németországban például egy zöld párt került hatalomra, Nyugat-Európában leszerelték a nukleáris fegyvereket, a NATO pedig feloszlott. A Szovjetunió ezután egy rossz gabonatermésnek köszönhetően megszállta Lengyelországot, ezzel elkerülve az éhséglázadásokat. 

A jobboldali John Milius egyébként nem volt kifejezetten Hollywood kedvence, ahogy ma Mel Gibson sem az, mindez azonban a rendező producert nem nagyon zavarta, aki amúgy még a nemzeti fegyveres szövetségben is igazgatósági taggá vált. Le sem tagadhatná kötődéseit és hobbiját, hiszen az 1984-es Vörös hajnal érezhetően jobboldali és rendkívül patrióta mozifilm, amelyben lényegében gyerekek harcolnak a megszálló kommunistákkal. De miközben alkotása anyatejként a háborús filmek jellegzetes megoldásait szívja magába, mégis inkább komoly dráma, elrettentő célzattal, valamint olyan elemekkel, amik miatt legalább annyira békepárti, mint harcias.

Csak akkor kapod meg a fegyverem, ha a halott ujjaim közül csavarod ki

Egyfelől példaértékű, ahogy a fiatalok és diákok egy gerilla csapatba verődve nyújtanak egyre nagyobb ellenállást a megszállókkal szemben, másfelől viszont érezni bennük egyfajta A Legyek Ura-hatást, ahogy ártatlanságukat vesztve a háborús gépezet szívtelen eszközeivé válnak. Maga Jed Eckert (Patrick Swayze) is jelentős átalakuláson megy keresztül, de még szembetűnőbb az eleinte csendes Robert (C. Thomas Howell), aki első vadászata után egyre inkább embertelen gyilkológéppé válik, semmint az életéért és szabadságáért harcoló túlélővé.

Mégis, a film két legnagyobb ellensúlyát a fiatalok közé keveredő hivatalos pilóta, amerikai katona, Andy (Powers Boothe), valamint a kubai osztag parancsnoka, Bella (Ron O'Neal) jelenti. Előbbi a fiúknak tesz félreérthetetlen megjegyzéseket, míg utóbbi folyamatosan jelét adja annak, hogy nem érzi magát otthonosan a megszálló szerepében. Maga is kijelenti: ő mindig a felkelők oldalán állt, így vett részt a forradalomban – számára teljesen idegen, elveivel ellentétes a részvétel a szovjet oldalon.

Baloldali utálat

Persze, mint minden erősen jobboldali filmet, a baloldal jelentős részben ki nem állhatja a Vörös hajnalt. Hogy lehetne szeretni, mikor mozgatórugói a hazaszeretet, a patriótizmus, a hit? A filmet betalálták már mindennel, így kezdve onnan, hogy már az elképzelés is blődség. De azért bízzunk benne, hogy ők is tisztában vannak azzal, hogy mindez fikció, ahogy szuperhősök sincsenek, sőt alien sem létezik (mert a Földön nem él ilyen – csakazértis).

De az általában felhangzó kritikák olyanok, mintha egy percig sem figyeltek volna a nézők. Rendszeresen felbukkan a gondolat, hogy persze, mert senki nem vette észre a repülővel érkezőket. Közben meg az amerikai pilóta pontról pontra meséli el a háború részleteit, ami azzal indult, hogy civil gépeken, titokban kezdtek beszivárogni az ellenséges katonák, majd mindent bevetettek a szovjetek, így például az atomot is. Nemcsak a nagyvárosokkal, de az egyetlen szövetségessel, Kínával szemben is. Ami a filmtörténelem egyik legjelentősebb jelentéktelen mondata. 

A 2012-es remake egyébként kifejezetten a kikezdhető ponton javít, hogy a fiatalok mégis honnan ismerik olyan jól a fegyvereket, elvégre Chris Hemsworth katonaként tér haza a megszállás idején – minden másból viszont veszít közben, hogy a drámát és a háború borzalmának bemutatását látványos akcióorgiára cserélje. Pedig pont ez a része a legerősebb az eredeti Vörös hajnalnak. És Istenbizony, szívesebben gondolok arra, hogy a kényszer hatására és hogy túléljenek, némi gyakorlással kitanulták az elorzott fegyverek használatát, minthogy bugyuta felhangokat kapjak egy olyan háborúellenes háborús filmben, amely kisebb hibái ellenére a VHS-korszak egyik kedvencévé vált.

Farkas helyett rozsomák, Dirty Dancing helyett Vörös hajnal

Miközben Izrael kicsit távolabb harcol a mindennapokban, a szomszédban pedig az orosz-ukrán háború zajlik, nehéz a téma hősi oldalát nézni, és sokkal inkább az jár az ember fejében, hogy nem is hangzik olyan jól az az idézett mondat a fegyverről, ha mellette egy, a fegyverét szorongató halott hever. 

De üzenet ide, patriótizmus oda, az 1984-es Vörös hajnal önmagában egy izgalmas háborús dráma, olyan fiatal színészekkel, mint Patrick Swayze, Charlie Sheen, Lea Thompson (Howard a kacsa és Vissza a jövőbe filmek – nem mellesleg a színésznő ezen a forgatáson érezte magát a legjobban), Jennifer Grey vagy Harry Dean Stanton (Kelly hősei, A nyolcadik utas: a Halál, Menekülés New Yorkból, Christine, Halálsoron).

John Milius már ezzel a filmjével beírta magát a történelembe (nem véletlen, hogy remake is készült), pedig ott a Conan, a barbár, ami már csak popkulturális okok miatt is kifejezetten jelentős. Vagy éppen forgatókönyve miatt a szintén hamarosan születésnapját ünneplő Apokalipszis most, ami ugyanúgy nem panaszkodhat a hatásai miatt. Mégis, Milius a kilencvenes évekre szinte megvetett karakterré vált a liberális Hollywoodban, filmjét is szeretik támadni. De ez ugye kimondottan jellemző, és nem is kell Mel Gibsonig menni: ott van Ákos, akit szintén nem a tehetség hiánya miatt szokás kikezdeni.

A Vörös hajnalra visszatérve: VHS-en számtalanszor újranéztem fiatalabb koromban, ezért tartottam tőle, hogy az elfogultság beszél belőlem, de mivel az is ugyanúgy élvezte a megtekintését, aki 48 évesen még soha nem látta, nyugodtabb vagyok. Ez egy különleges film, aminél a színészek külön a zöldsapkásoktól kaptak kiképzést a forgatáshoz, és aminél a Marvel hőséhez hasonlóan és hasonló okokból a magyar szinkron farkaskölykökre cserélte a rozsomákok elnevezést. Mindent összevetve pedig ez is egy olyan születésnapos, mely megérdemli az ünneplést. Ahogy egy minőségi kiadást is megérdemelne. 

De a hazai filmviszonyok mellett ez manapság nagyobb fantasy, mint az, ami a filmben zajlik.