| Leimeiszter Barnabás |
Oké, eleve hülyeség az alapkoncepció: Kalifornia és Texas vezetésével a nyugati államok hadat üzennek a washingtoni kormányzatnak. Ha egyszer polgárháború tör ki Amerikában, az egészen biztos, hogy ez a két állam – az előbbi demokrata, a másik republikánus erősség – nem egy ügyért csatározik majd. Bár tulajdonképpen értjük, hogy a készítők miért egy légből kapott konfliktust filmesítettek meg: így tudták elkerülni, hogy vonalas, elfogult rémisztgetés legyen a Polgárháború. Más kérdés, hogy az amerikai társadalom, éppen abban az élesen megosztott formájában, ahogyan Alex Garland filmje bemutatja, ma nehezen hihető egységet mutat: etnikai ellentéteknek, hogy mást ne említsünk, nyomuk sincs, a két oldalon harcoló katonák sokszínűségét kifogás nem érheti. Mintha a nyugatiak csöppet nacionalistábbak lennének, de ez sincs rendesen kifejtve – ahogyan egyéb tényezők, a hadviselő felek indítékai és céljai is homályban maradnak. Dicsérendő, hogy a film nem megy alá semmilyen politikai elvárásnak, közben viszont – s talán pont amiatt, hogy elvont társadalmi parabola marad – nem tudja hatásosan szemléltetni azt az ősi igazságot, hogy a polgárháború minden rosszak legrosszabbika. Főszereplőink, a háború sújtotta vidékeken átkelő szenvtelen sajtófotós (Kirsten Dunst), a fenegyerek riporter (a Narcosból ismert Wagner Moura) s két utastársuk, a fekete veterán újságíró meg a kamasz fényképésztanonc viszontagságait hamar felejtjük majd, annál inkább is, mert minden a filmvégi nagyjelenetre készít fel: a főváros éjszakai ostroma, tankok és gépfegyverek, robbanó Lincoln-emlékmű, megrohamozott Fehér Ház, totális romboláspornó, képzelhetjük, hogyan ajzza mindez a fásult amerikai közönséget. Az utolsó néhány perc aztán némileg váratlan módon új perspektívába helyezi a történetet. Mert mehet a süket duma arról, hogy az újságírólétnek szigorú etikája van, és a zsurnaliszta nem lépheti át azokat a határokat, amelyeket a szakma kijelöl előtte. A döntő pillanatban, s éppen abban a közelségben, amelyben Robert Capa sokat idézett mondása szerint a jó képek készíthetők, mégiscsak fel kell adnia semlegességét, emberként kell viselkednie – persze önfeláldozásként vagy hübriszként egyaránt megnyilvánulhat ez az emberség. A nyers-szarkasztikus zárlat visszamenőlegesen is helyrelöki a dolgokat: talán nem is volt olyan rossz döntés megnézni ezt a filmet.
(Polgárháború. Rendezte Alex Garland. Április 18-ától a mozikban)
A Nyugat szellemi felsőbbrendűségének érvényesítéséhez régóta hozzátartozik a magyar emlékek elhallgatása. Nizalowski Attila jegyzete a Lengyel Intézet Tamara de Łempicka-kiállítása kapcsán.
Kiállítást rendeznek a 100 éve született színész életművéből.
A robbantásos betörés után azonnal tájékoztatták a bukaresti Román Nemzeti Múzeumot is.
A nagyközönség a Stuart Little, kisegér című film és egy abban feltűnő Berény Róbert-festmény kapcsán ismerte meg a nevét, a szakmában azonban már előtte is úgy emlegették: a képvadász. Barki Gergely művészettörténész szenvedélyesen kutatja az elveszettnek hitt vagy feledésbe merült magyar életműveket.
A titokzatos Városliget premierjével indult a Magyar Zene Háza Hangdómjának új vetítéssorozata, de más szenzációkra is készül az idén harmadik születésnapját ünneplő intézmény, amelynek csak 2024-ben hétszázezer látogatója volt.
Bosszant az a trend, hogy mostanában divatja lett a nemzetünk kigúnyolása, csúfolása, leszólása.
George Simion reakciójában azt írta: „a hatalom honatyái” gúnyt űznek a parlamenti procedúrákból, és azzal fenyegette őket, hogy hamarosan üt az ő órájuk”.
