| Leimeiszter Barnabás |
Oké, eleve hülyeség az alapkoncepció: Kalifornia és Texas vezetésével a nyugati államok hadat üzennek a washingtoni kormányzatnak. Ha egyszer polgárháború tör ki Amerikában, az egészen biztos, hogy ez a két állam – az előbbi demokrata, a másik republikánus erősség – nem egy ügyért csatározik majd. Bár tulajdonképpen értjük, hogy a készítők miért egy légből kapott konfliktust filmesítettek meg: így tudták elkerülni, hogy vonalas, elfogult rémisztgetés legyen a Polgárháború. Más kérdés, hogy az amerikai társadalom, éppen abban az élesen megosztott formájában, ahogyan Alex Garland filmje bemutatja, ma nehezen hihető egységet mutat: etnikai ellentéteknek, hogy mást ne említsünk, nyomuk sincs, a két oldalon harcoló katonák sokszínűségét kifogás nem érheti. Mintha a nyugatiak csöppet nacionalistábbak lennének, de ez sincs rendesen kifejtve – ahogyan egyéb tényezők, a hadviselő felek indítékai és céljai is homályban maradnak. Dicsérendő, hogy a film nem megy alá semmilyen politikai elvárásnak, közben viszont – s talán pont amiatt, hogy elvont társadalmi parabola marad – nem tudja hatásosan szemléltetni azt az ősi igazságot, hogy a polgárháború minden rosszak legrosszabbika. Főszereplőink, a háború sújtotta vidékeken átkelő szenvtelen sajtófotós (Kirsten Dunst), a fenegyerek riporter (a Narcosból ismert Wagner Moura) s két utastársuk, a fekete veterán újságíró meg a kamasz fényképésztanonc viszontagságait hamar felejtjük majd, annál inkább is, mert minden a filmvégi nagyjelenetre készít fel: a főváros éjszakai ostroma, tankok és gépfegyverek, robbanó Lincoln-emlékmű, megrohamozott Fehér Ház, totális romboláspornó, képzelhetjük, hogyan ajzza mindez a fásult amerikai közönséget. Az utolsó néhány perc aztán némileg váratlan módon új perspektívába helyezi a történetet. Mert mehet a süket duma arról, hogy az újságírólétnek szigorú etikája van, és a zsurnaliszta nem lépheti át azokat a határokat, amelyeket a szakma kijelöl előtte. A döntő pillanatban, s éppen abban a közelségben, amelyben Robert Capa sokat idézett mondása szerint a jó képek készíthetők, mégiscsak fel kell adnia semlegességét, emberként kell viselkednie – persze önfeláldozásként vagy hübriszként egyaránt megnyilvánulhat ez az emberség. A nyers-szarkasztikus zárlat visszamenőlegesen is helyrelöki a dolgokat: talán nem is volt olyan rossz döntés megnézni ezt a filmet.
(Polgárháború. Rendezte Alex Garland. Április 18-ától a mozikban)
Ahogyan ma a közösségi médián keresztül, úgy váltottunk régen üzenetet a képeslapok révén. Használatuk a 19-20. század fordulóján vált tömegessé, különösen a téli ünnepek idején hozta-vitte a posta a gyöngybetűkkel megírt jókívánságokat. A Budavári Palota szabadtéri kiállítása jellegzetes századfordulós darabokkal idézi vissza a régi karácsonyok hangulatát. .
E címmel nyitották meg a Szépművészeti Múzeum legújabb, nagyszabású tárlatát Munkácsy Mihály születésének 180. és halálának 125. évfordulója alkalmából. A fő művek mellett ritkán vagy hazai közönség előtt még soha nem szereplő alkotások is láthatók, amelyek révén nemcsak az általános Munkácsy-képet szeretnék árnyalni, cél az is, hogy az egykor világsztár festő újból felkerüljön a globális térképre.
A nagyszabású tárlat apropója Munkácsy Mihály születésének 180., halálának 125. évfordulója. A kiállításon a jól ismert művek mellett ritkán vagy hazai közönség előtt még soha nem szerepelt alkotások is szerepelnek. Ezzel nemcsak a Munkácsy-képet szeretnék árnyalni, cél az is, hogy az egykor világsztár festő újból felkerüljön a globális térképre.
Az épület önmagában megér egy látogatást.
Mégpedig a Szépművészeti Múzeum „Munkácsy – Egy világsiker története” című kiállításához.
A miniszterelnök szerint mi, magyarok, csak akkor maradhatunk meg, ha megéljük a kultúránkat és a hagyományainkat.
A decemberi országos bajnokságon újra szurkolhatunk neki.
