Gyakran beszélünk a magyar filmművészet aranykoráról, amikor olyan, a sorsunkat, történelmünket bemutató emblematikus filmalkotások születtek, amelyekhez ma is mérjük magunkat. Mi volt az erősségük ezeknek az ikonikus filmeknek?
A legfontosabbnak azt tartom, hogy őszintének kell lennünk magunkhoz és a történetünkhöz, amit elmesélünk. Mindig az lepte meg a világot, hogy a magyarok milyen őszintén beszélnek a saját dolgaikról. Egészen Bacsó Péterig visszamenőleg: sokra tartották, hogy valaki ilyen tisztán mer beszélni. Ettől voltunk érdekesek, és ma is érdekesek vagyunk. A világ persze mindig változik, nem lehet tudni, hogy a közönség épp mire rezonál, mit fogad be. Így volt ez a Mephistónál is: meg se fordult a fejünkben, hogy Oscar-díjat kaphatunk érte. Egyszer csak a világnak érdekes lett, hogy így beszélnek Európában. A Megáll az időért pedig egyszerűen odavoltak, évekig utánozták.
Jó ideje slágertéma a történelmi filmek kérdése: az angolszász világban minden kisebb történelmi eseményt filmre visznek, mi pedig valahogy nem aknázzuk ki a történelmünk adta témákat. Ezt az adósságot kívánja most törleszteni a Káel Csaba vezette filmtámogatási rendszer. Ön szerint mi a jó történelmi film titka, és milyen korszakot, milyen nemzeti hősöket érdemes vászonra vinni?
Nem tudom, mihez kell nyúlni, vajon a Hunyadiak a jó téma vagy más, de a kisebb történetek gyakran többet mondanak, mint a nagyok. Meggyőződésem, hogy a nagy történelmi mozgások árnyékában megbúvó emberi sorsok legalább olyan érdekesek, és közelebb tudnak jutni a nézőhöz. A kicsit érdemes megmutatni, mert abból jobban kezdjük majd megérteni a nagyot. Ha közel kerülünk valakihez, abból a szimpátiából, amivel őt nézzük, tisztább lesz a nagy kép is. Tele vagyunk történetekkel, ezekről úgy kell beszélni, hogy érzelmileg ne tartsuk távol magunktól. Én mindig érzelmes voltam, a Sorstalanságban is. Kertésszel egyetértettünk: érzelmesek lehetünk, de szentimentálisak soha, ezt be is tartottuk.
A mai napig ha Amerikában forgatok, mindig akad valaki, aki súgva megkérdi: ez az a pali, aki a Megáll az időt forgatta?”
Van valami, amit mi Közép-Európából tudunk mondani a világnak?
Régi mániám a nagy gyújtópontok bemutatása, hogy miként keresztezték egymást a történelemben a különféle magyar sorsok. Különösen a két világháború között, amikor az egyik család elment, a másik visszajött, vagy soha nem tért vissza. Ahogy a Szabó-féle A napfény ízében ülnek az asztal körül, és cserélődnek a nevek. Valakit elvisz a történelem, aztán befúj valaki mást a helyére, és egyszer csak ő is a család tagja lesz. Gyönyörűséges, ahogy az irodalom építkezik ebből a két világháború közti furcsa, őrületes világból. Abból, hogy ki hogyan viszonyul a hazához, a testvéreihez, a gyökereihez, elképesztő, szinte hihetetlen történetek rajzolódnak ki.
Ezek szerint töretlenül hisz a film erejében?
Azért megyünk moziba, hogy a sorsokkal azonosuljunk. Ha egy pici jelet kapsz, amin keresztül el tudsz indulni, talán választ kapsz a saját kérdéseidre is.
Vannak újabb tervei?
Van egy Láthatatlan híd című regény, amit nagyon szeretnék egyszer filmen feldolgozni. Fantasztikus könyv, egy Julie Orringer nevű amerikai hölgy írta, akinek magyar gyökerei vannak. A történet 1938-ban indul, egy fiú elmegy Magyarországról Párizsba építészetet tanulni, aztán közbeszól a történelem, mindenféle nehézségbe ütközik, de folyamatosan magyarokba botlik, akik így vagy úgy segítik őt. Van egy szerelmi szál is, aztán hazatér, jön a háború, satöbbi. A történet a szeretetről, az összetartásról szól, arról, hogy amikor egy család már csak nyomokban van meg, mert mindenkit elvisz a történelem, akik maradnak, azok összeszorított ököllel, egymás kezét fogva összetartanak. Jó volna megcsinálni, annyira a mienk a történet.
Igaz, hogy Tesláról is forgatna filmet?
Van egy elképesztő forgatókönyvem, amit nekem írtak, Magyarországon játszódik.
Alkotó emberként hogyan éli meg a mai vészterhes időket, a járványt, a háborút?
Nagyon rosszul, magánemberként is, nemrég veszítettem el a feleségemet, akivel 52 évig voltunk házasok. Van négy szeretni való, komoly, felnőtt unokám, a gyerekeimmel, a nővéremmel összetartó banda vagyunk, igyekszünk minél többet együtt lenni. Régóta mondom, hogy a világ rossz irányba megy, ez nem változott, és semmi jele nincs annak, hogy meg lehetne fordítani. Az egyetlen, amiről beszélni érdemes, a szeretet. Ha van még egyáltalán értelme. Hiszem, hogy van. Én ebben nőttem fel, otthon is szeretet vett körül. Van egy semmihez nem hasonlítható érzés, ami édesanyámhoz kötődik. Szegények voltunk, egy fizetésből éltünk, két nagyszülővel. Anyukám egész életében varrt, arany keze volt: amit odahordtak, azt éjszaka a konyhaasztalnál megvarrta. Csodát varázsolt a semmiből, igazi magyar módra. Este lefekvéskor odabújt mellém, mert tudta, hogy csak így alszom el. Megvárta, amíg elnehezedem, aztán ment vissza varrni. Soha nem felejtem el azt a melegséget, ahogy fekszünk egymás mellett az ágyban az alkonyatban.
A Nemzeti Filmintézet támogatásával és a Szupermodern Filmstúdió gyártásában készült romantikus történelmi dráma Semmelweis Ignác életét és munkásságát dolgozza fel. Az 1847-ben Bécsben játszódó történetben a szülészeti klinikán titokzatos járvány tizedeli a gyermekágyas nőket. A fiatal magyar orvos a hagyományos elméletekkel szembeszállva próbálja meg legyőzni a kórt, s egy osztrák bába nem csak a szakmai küzdelemben lesz társa. Közben a vaskalapos vezetés mindent megtesz, hogy megvédje tekintélyét a megszállott doktor felfedezésének következményeitől. A film rendezője Koltai Lajos, a producer Lajos Tamás, Semmelweis Ignácot Vecsei H. Miklós alakítja. Partnere mások mellett Nagy Katica és Gálffi László. Az operatőr Nagy András, a forgatókönyvet Maruszki Balázs írta. „Semmelweis élete magánéleti okból is közel áll a szívemhez. Nagyapám harminckét évig volt Pécsen szülészprofesszor, a Jóisten után Semmelweis Ignác volt a második, akit a legjobban tisztelt – én ebben nőttem fel” – nyilatkozta Lajos Tamás producer.
***
Koltai Lajos
1946-ban született Budapesten. A Színház- és Filmművészeti Főiskola operatőr szakán Illés György tanítványa volt. Kezdetben dokumentumfilmeket készített, később a legnevesebb magyar filmrendezőkkel forgatott. 23 éven át Szabó István állandó munkatársa, 14 filmet készítettek együtt. Ő fényképezte az Oscardíjas Mephistót. Rendezőként a 2004-es Sorstalansággal mutatkozott be, mely Kertész Imre Nobel-díjas regényét elevenítette meg a filmvásznon. A Maléna című film operatőri munkájáért Oscar-díjra jelölték. Róla nevezték el az általa használt különleges megvilágítási eljárást, a lajosingot. Lényege, hogy a szereplők közelében lévő bútorokra irányított (és ezáltal megfestett) fény adja a különleges hangulatú megvilágítást. Tagja az Oscar-díjat osztó amerikai filmakadémiának és az Amerikai Operatőrök Társaságának. 2021 szeptemberétől a Színház- és Filmművészeti Egyetem filmrendezői mesterképzés osztályvezető tanára.
Nyitókép: Mandiner / Földházi Árpád
–