Itt az új popsztárod: a mesterséges értelem

„Video killed the radio star” – emlékeznek még a régi Buggles slágerre 1980-ból, a klipek és a zenetévék korszakának hajnaláról? Milyen távolinak és egyben gyermekien naivnak tűnik a mából az arról való danolászás, hogy a videózás, a zenékhez kapcsolt képi világ majd kiiktatja a rádiókorszak sztárjait.

Merthogy... merthogy egészen döbbenetes fejleményekkel találkozhatunk mostanában, egy újabb korszak hajnalán. A mesterséges értelemről beszélek. Mostanság, amikor az egyre életszerűbb világmegfejtő chatelésektől a gombnyomásra készülő illusztrációikig egyre szédítőbb produkcióit látjuk a mesterséges értelemnek, továbbra is egymásnak feszül két radikális nézőpont.

Az egyik a sztoikus szkepszisé, hogy ugyan már, ez még mindig nem is valódi mesterséges értelem, és egyébként sem kell aggódni, mert 1. sosem fog valóban öntudatára ébredni 2. ha még tovább is fejlődik és bármi is lesz, azzal nem lesz gond, titi-tuti, becsszó!

sőt, az emberiség fölöslegessé válása, félredobása, a gépek ébredése, öntudatra ébred a Skynet és vége mindennnek.

Annyira azért nem meglepő, hogy az elmélkedőbb hajlamú és konzervatívabb lelkületű emberek inkább aggodalmaiknak adnak hangot.

De amíg várjuk a dolgok kifutását, ami netán egyenlő lehet majd a szingularitás pillanatával, amikor a mesterséges értelem felébred és kicsúszik az emberiség kezeiből, addig is csak kell valahogy szórakoznunk, kikapcsolódnunk is. Esetleg egy kis könnyű zenével. Poppal, rockkal, satöbbi.

Nos, a mesterséges értelem már a szórakoztatóiparba is megérkezett, jelenthetjük. S most nem is a celebritások deep fake pornóira gondolok, hanem a zenére.

El se tudtuk volna képzelni korábban. És most mégis lehetséges. A távlatok és a következmények pedig beláthatatlanok.

A napokban történt, hogy egy Heart on My Sleeve című dal megjelent a semmiből, rajta Drake és the Weeknd, az elmúlt évek legnagyobb r'n'b sztárjainak hangjával. Na, nem a valóságos, létező, énekelni és dalokat alkotni képes két zenész hangjával, hanem a mesterséges értelem által képzett utánzataikkal – írja a Guardian.

A dalt egy bizonyos Ghostwriter977 nevű felhasználó töltötte föl a TikTok videómegosztóra, és pár nap alatt sok százezer TikTok és YouTube-nézettséget gyűjtött össze. A Universal Music Group zenekiadó teljesen kiakadt: elítélték a zeneszámot, szerintük a tartalommegosztó platformoknak alapvető jogi és etikai felelősségük annak megakadályozása, hogy szolgáltatásaikat úgy használják, hogy azzal „a művészeknek ártsanak”.

Az AI-generálta dalt aztán törölték is a platformokról. De hogy itt ki is áll a művészi szabadság, ki a jog, ki egyáltalán az emberi alkotás oldalán, nehezen megfogható. A mesterséges értelemmel kísérletező, titokzatos alkotónak van igaza? Vagy a hangjukat, zenéjüket utánzatoktól, másolatoktól védő mostani és majdani zenészeknek? Vagy a zene- és minden más ipart uraló globális cégeknek?

nem? Csak ez már nem a jövő, hanem a jelen.

S épp, hogy beszámolt a sajtó a Drake- és Weeknd-féle sztoriról, itt egy újabb hasonló ügy, immár a rockandroll területéről. A Rolling Stone magazin arról számol be, hogy egy Breezer nevű ismeretlen angol, hastingsi banda a britpop-legenda Oasis stílusában alkotott meg zeneszámokat – majd hozzájuk adták az Oasis-frontember Liam Gallagher hangját, amit a mesterséges értelem alkotott meg, miután Gallagher hangjára trenírozták kicsit az elméjét.

Az eredmény: elképesztő.

fölöttük Liam Gallagher jellegzetes hangjával. Aminek egy pillanatra sincs köze a hús-vér Gallagherhez. Ugyan a hangon érződik valami furcsaság, de ha az egész történetet nem ismernénk, teljesen el is hihetnénk, hogy ez egy valódi Oasis-dalcsokor, némileg túlproducerelt Liam-vokálokkal.

Az AISIS produkciója itt meghallgatható. Liam Gallagher is megszólalt, a maga sajátos manchesteri stílusában: „Mad as fuck”, közölte, hozzátéve: „I sound mega”.

De ha itt és most ezen a szinten tartunk, mit hoz a holnap és a holnapután?

Vajon pár hónap vagy pár év múlva már ott fogunk tartani, hogy komplett zenekari, énekesi vagy épp klasszikus zeneszerzői életművekből fog hibátlan, élvezhető új zenéket generálni a mesterséges értelem?

Liam Gallagher hangja után Noel-féle gitárhangzásokat, akkordváltásokat, a basszust, a dobokat és Oasis-stílusban generált dalszövegeket is produkál majd a mesterséges értelem? A digitális térben ömleni fognak az Oasis jellegű dalok – anélkül, hogy annak valós zenészei összeállnának?

És ez csak egy banda az ezernyi ismertből.

Michael Jacksonnak majd tíz év alatt kétszázötven eddig ismeretlen albuma jelenik meg? Elvis feltámad a búgó hangjával, s belecsap a gitárokba? És majd mindannyian elő is adják a dalaikat az arénákban, high tech-hologramok segítségével, ahogy nem olyan rég az ABBA tette?

S majd egyszerűen megnyomhatjuk a gombokat, s kedvenc előadónk stílusában, hangzásában és hangjával annyiféle dalt generálhatunk, amennyit csak akarunk, végtelen variációkban, amíg csak világ a világ?

Ahogy ezeket a sorokat írom, szembe jön a Wired tech szaklap friss, tegnapelőtti cikke, miszerint a mesterséges értelem által generált zene most fogja elönteni a világot. A New Musical Express speciel rendre bizakodó. E sorok írója sokkal kevésbé az.

Hol tartunk és hová tartunk? Baudrillard szimulákrum-elméletének totális megvalósulása és a virtualitás teljes hatalomátvétele felé? Örökfiatal sztáravatárok örökzenélnek majd nekünk és utódainknak?

Hát, küzdjünk akkor, és bízva bízzunk, ugyebár.

Nyitókép: MEHAU KULYK / SCIENCE PHOTO LIBRAR / MKU / Science Photo Library via AFP