Csernobil után szabadon – Világvégi mesék

Úgy látszik, hogy a Mad Max-ízű posztapokalipszis újabban nagyon menő a magyar fantasztikum több szakágában is. Év elején írtam az Acélszentekről, ami részben-egészben erre a vonalra ment rá (hogy ez hogy sikerült, az egy másik kérdés), tavalyelőtt pedig megjelent a Café Postnuclear, ami képregényes verzióban szintén ezt a zsánert erősítette. Most pedig az utóbbi képregény egyik alkotója, Szűcs Gyula szerkesztésében egy képregényantológia jelent meg, Világvégi mesék címmel.

A Kaméleon Komix első kiadványában három képregény jelent meg. A leghosszabb a Paneldzsungel Chaveztől és Gombalovastól; aztán van egy két oldalas ki szösszenet Speed Limit címen Lakatos Istvántól; és egy szintén csak pár jelenetnyi darab, ami a Saltlands társasjátékhoz készült Csátvák Soma és Lossonczy Bazsó közreműködésében. Előszóként Szűcs Gyula arról írt egyébként, hogy van itthon igény a Mad Max-életérzés magyarosított verziójára.

A Paneldzsungel felütése szerint 1986-ban nem csak megsérült, de fel is robbant a csernobili atomerőmű. Európa romokban, a nyugati lakosok egy részét evakuálták, Közép- és Kelet-Európa meg végképp halott. Aki nem halt meg, az… De hát tudjuk, posztapokaliptika van. Pusztaságban tengődő vándorok, gyilkos bandák, szűkös erőforrások. A segítség reményében nyugatra tartó pár, Jenci és Lilla úgy határoz, hogy megéri átvágni az egykorvolt Budapest romjain ahelyett, hogy megkerülnék az egykori fővárost. Ez persze egy rossz döntés. Megtámadják őket, Lilla elmenekül, de aztán egy még furcsább csapat fogságába kerülnek, ami csupa gyerekből áll. Ez azonban nem jelenti azt, hogy ártatlanok is lennének.

A Paneldzsungel egy egész jól összerakott, kemény sztori, amitől nekem egy ponton rendesen felfordult a gyomrom, és megfogadtam, hogy a Világvégi mesék-példányomat nem az otthoni polcon fogom tartani, ahol a fiam véletlenül rátalálhat, hanem inkább a szerkesztőségben. Tetszik, hogy nem vállal túl sokat a képregény, azt viszont bőven teljesíti, és a sok apró részlet miatt többször is érdemes kézbe venni. Mondjuk úgy, hogy simán kihozza a legtöbbet, amit ebből a témából és szettingből lehet.

A Speed Limit mindössze két oldal, ujjgyakorlat: egy nyúl és egy bólogatós kutya vág át a zombiapokalipszis utáni Amerikán. A szerkesztői ígéret szerint ezt egy teljes sztori is fogja követni, amibe Lakatos István vombattá operált Hitlert ígér egy harci roboton ülve. Most erre mit lehet mondani? Várjuk. A Saltlands társasjátékhoz készült, Felperzselt só alcímű képregény vizuálisan közelebb áll az ízlésemhez, mint a Paneldzsungel. Ez is csak egy rövid részlet, ami egyébként sikeresen villantja fel a társasjáték világát és hangulatát.

Összességében érdekes antológiát tett le nyitányként a Kaméleon Komix, és bár a Mad Max-nosztalgia továbbra sem az én műfajom, egyértelműen látom itt a potenciált. Valamiért ez most benne van a levegőben, tehetséges alkotókat foglalkoztat a téma itthon, a közeljövőben pedig még valami olyan is kisülhet belőle, ami megnyer engem ennek a zsánernek.

*

Kövess minket Molyon és Facebookon! Megéri!