Schmidt Mária a Nyugatról: A hitetlenség a nihilizmusba vezet
Bemutatták a Terror Háza főigazgatójának legújabb esszékötetét.
Remek ötletek vannak Neal Stephenson regényében. Sajnos ezek totál háttérbe szorulnak, mert nem tudja eldönteni, hogy (poszt)apokaliptikus sci-fit akar írni, vagy fizikatankönyvet.
„Egészen elképesztő, hogy az emberiség 99,9999%-nak kipusztulását ilyen piszok unalmasan meg lehet írni, de Stephenson összehozta ezt a bravúrt. Az, hogy az ajánló Andy Weir A marsijához hasonlítja a könyvet, hát mondjuk úgy, hogy olcsó marketingfogás. A marsinak ugyanis pont az volt a nagy erénye A hét Évával szemben, hogy baromira könnyedén tudta előadni a tudományos tényeket, számolgatásokat. És ehhez nagyban hozzájárult az, hogy a sztori jelentős részét a Marson ragadt főszereplőn keresztül tapasztalhatta meg az olvasó. Aki ebben a kétségbeejtő helyzetben is tudott szórakoztató és humoros lenni. Egy élő és hihető személyiség volt, akivel lehetett azonosulni.
Ez a két fontos különbség van Mark Whatney és a Seveneves bármely más szereplője között. A marsiban voltak úgynevezett karakterek, és az eseményeket megtapasztaltuk rajtuk keresztül.
Na, A hét Évában ilyen nincs.
Egydimenziós szereplőnél összetettebbet Stephenson nem tud írni. Komolyan felesleges volt nekik nevet adni, simán elkeresztelhette volna őket a Robotikusnak, az Elnöknek, a Svájci Űrhajósnak, az Ismeretterjesztő Tudósnak, a Videóbloggernek, és így tovább. Ugyancsak emiatt az egydimenziós kivitel miatt a szereplők kapcsolatai is felszínesen vannak megírva. Ők ketten a legjobb barátnők, mert… Ez most összejött azzal a csajjal, mert… Azt a faszit borzasztóan idegesítőnek találja, mert…
Stephenson nem képes játszani a szereplőivel – a szereplők ugyanis puszta biodíszletek egy fizikatankönyvben.”