Titokzatos szekták, filmvászonra kívánkozó autós üldözés, a posztapokaliptikus világ minden mocska az atomháború utáni Magyarország tuningolt skodás, Orion-pólós világában: a Café Postnuclear mindezeket felsorakoztatja, de vajon több van-e benne ennél? Recenzensünk utánajárt.
Felemás érzéseim vannak a Café Postnuclear kapcsán: egyrészt itt van egy igazán szépen megrajzolt és színezett képregény, másrészt ezzel szemben áll a történet és a párbeszédek banalitása. Nem arról van szó, hogy rossz lenne, hanem arról, hogy túl sok minden van alárendelve a popkulturális utalásoknak és poénoknak.
Pedig a történet nagyon jól indul, a kezdeti autós üldözés már-már a filmvászonra kívánkozik, bár ez szinte ez egész kötetről elmondható. vizualitásában, szimbolikájában sokszor idézi a Mad Max filmeket, a karakterizáció, illetve annak hiánya viszont a kezdetektől bántó. Sokkal jobban működne a képregény, ha kicsit kevésbé támaszkodna az elődökre, mert így a sok utalásban kicsit elveszik az írók saját stílusa. Érdekes módon az eredeti Café Postnuclearban, ami a Sin Cityre jellemző belső monológot sokkal hangsúlyosabban használta, a karakterizáció jobban működött.
Mindezek ellenére a képregény első fele szerintem abszolút megállja a helyét, szórakoztató – különösen ha nem akarjuk sokkal többnek látni, mint amit állít magáról. Azt, hogy megvan benne a potenciál arra, hogy mégis több legyen egy rendkívül igényesen összerakott idézethalmaznál, a képregény második fele mutatja meg. Itt az írók kicsit kiszélesítik a világot, több új karaktert, sőt teljesen új politikai (?) frakciókat és fajokat mutatnak be, de sajnos messze nem olyan aprólékosan, mint amilyen a nyitójelenet üldözése és kocsmai jelenete volt.
Az egész kötetről érezni, hogy ez egy felvezetés; ennek kicsit áldozatul esnek az egyes történetszálak, például a narratívában fontos helyet elfoglaló autóverseny jelentős része nem kerül bemutatásra, holott kiváló lehetőség lenne arra, hogy megismételjék a kötet elején véghezvitt bravúrt. De ugyanilyen hiányérzetem van a tényleges zárással is, túl sok szálat hagy a levegőben, miközben nem tisztázza igazán jól az egyes karakterek és frakciók viszonyát sem. Például: a főhős és a Doktor lánya ismerik egymást? Ha igen, akkor honnan? Kik a rejtélyes szektások?
Összességében szerettem a Café Postnucleart, mert amikor a történet vagy a párbeszédek döcögősebbek is voltak, a vizualitás akkor is a megmentette a helyzetet, ráadásul a kötet végi ígéret („folytatása következik”) reményt ad arra, hogy a megmaradt kérdésekre megleljük a választ. Reményeim szerint a második rész hamar megjelenik, addig is csak annyit kérnék az alkotóktól, hogy merjenek kicsit jobban elrugaszkodni a korszaktól és a popkultúrától és fektessenek nagyobb hangsúlyt azokra az elemekre, amelyeket ők adtak hozzá a világhoz, mert akkor minden esély megvan arra, hogy a folytatás még jobb legyen.
Az elmúlt években bővül a piac: a szuperhős-dömpinget követően művészi vagy éppen szépirodalmat feldolgozó képregények és olyan sorozatok látnak napvilágot, amikre korábban esély sem volt.
Egy felhasználó azt írta, „most már tényleg valakinek át kéne nézni miket posztol, mert ez a szavahihetősége kárára megy”.
Gerzsenyi Gabriella az EP Mezőgazdasági Bizottságának ülésén többek között a gazdák talajművelési szokásait is kritizálta.
Miért mennénk Amerikáig, ha újat és izgalmasat kívánunk felfedezni, mikor a csodás Európa és az ősi Itália megannyi titkot és meglepetést rejteget?
Így aztán a Géniuszt olvasva totál hülyének érzem magam.
Kihagyott egy sorsdöntő büntetőt, de egyébként sem illeszkedik bele a Real Madridba. Gólt szerzett, majd bosszankodott a volt Fradi-játékos. Mandiner-összefoglaló a labdarúgó Bajnokok Ligája szerdai történéseiről.
Travis Timmerman arról is mesélt, milyen volt hónapokig az Aszad-rezsim börtönében ülni.
A volt amerikai házelnök, Nancy Pelosi egy hivatalos luxemburgi út során szenvedett balesetet, de állapota stabil, és a kórházból is folytatja munkáját.
