Titokzatos szekták, filmvászonra kívánkozó autós üldözés, a posztapokaliptikus világ minden mocska az atomháború utáni Magyarország tuningolt skodás, Orion-pólós világában: a Café Postnuclear mindezeket felsorakoztatja, de vajon több van-e benne ennél? Recenzensünk utánajárt.
Felemás érzéseim vannak a Café Postnuclear kapcsán: egyrészt itt van egy igazán szépen megrajzolt és színezett képregény, másrészt ezzel szemben áll a történet és a párbeszédek banalitása. Nem arról van szó, hogy rossz lenne, hanem arról, hogy túl sok minden van alárendelve a popkulturális utalásoknak és poénoknak.
Pedig a történet nagyon jól indul, a kezdeti autós üldözés már-már a filmvászonra kívánkozik, bár ez szinte ez egész kötetről elmondható. vizualitásában, szimbolikájában sokszor idézi a Mad Max filmeket, a karakterizáció, illetve annak hiánya viszont a kezdetektől bántó. Sokkal jobban működne a képregény, ha kicsit kevésbé támaszkodna az elődökre, mert így a sok utalásban kicsit elveszik az írók saját stílusa. Érdekes módon az eredeti Café Postnuclearban, ami a Sin Cityre jellemző belső monológot sokkal hangsúlyosabban használta, a karakterizáció jobban működött.
Mindezek ellenére a képregény első fele szerintem abszolút megállja a helyét, szórakoztató – különösen ha nem akarjuk sokkal többnek látni, mint amit állít magáról. Azt, hogy megvan benne a potenciál arra, hogy mégis több legyen egy rendkívül igényesen összerakott idézethalmaznál, a képregény második fele mutatja meg. Itt az írók kicsit kiszélesítik a világot, több új karaktert, sőt teljesen új politikai (?) frakciókat és fajokat mutatnak be, de sajnos messze nem olyan aprólékosan, mint amilyen a nyitójelenet üldözése és kocsmai jelenete volt.
Az egész kötetről érezni, hogy ez egy felvezetés; ennek kicsit áldozatul esnek az egyes történetszálak, például a narratívában fontos helyet elfoglaló autóverseny jelentős része nem kerül bemutatásra, holott kiváló lehetőség lenne arra, hogy megismételjék a kötet elején véghezvitt bravúrt. De ugyanilyen hiányérzetem van a tényleges zárással is, túl sok szálat hagy a levegőben, miközben nem tisztázza igazán jól az egyes karakterek és frakciók viszonyát sem. Például: a főhős és a Doktor lánya ismerik egymást? Ha igen, akkor honnan? Kik a rejtélyes szektások?
Összességében szerettem a Café Postnucleart, mert amikor a történet vagy a párbeszédek döcögősebbek is voltak, a vizualitás akkor is a megmentette a helyzetet, ráadásul a kötet végi ígéret („folytatása következik”) reményt ad arra, hogy a megmaradt kérdésekre megleljük a választ. Reményeim szerint a második rész hamar megjelenik, addig is csak annyit kérnék az alkotóktól, hogy merjenek kicsit jobban elrugaszkodni a korszaktól és a popkultúrától és fektessenek nagyobb hangsúlyt azokra az elemekre, amelyeket ők adtak hozzá a világhoz, mert akkor minden esély megvan arra, hogy a folytatás még jobb legyen.
Az elmúlt hetekben jól látszott, hogy a jobboldal sokszínű. Megjelentek a „különutasok”, akik a nemzeti liberális vagy polgári identitásukat hangsúlyozzák, de hangosak a radikálisok is, akik sokszor olyan nyelvezetet használnak, amely a jobboldali tábor közepének ellenszenves.
A válogatottnál a liverpooli csillag, klubszinten a korábbi világválogatott eredményesebb, mégsem igazán összehasonlítható a két klasszis teljesítménye.
Az alkotók szerint az Én, a kétarcúra válaszoló mű nem tekinthető propagandaeszköznek.
Cél a halálos gázolások teljes felszámolása.
Ókovács Szilveszter határozott hangvételű válaszlevélben reagált a Magyar Zeneművészek és Táncművészek Szakszervezete által megfogalmazott kritikákra.
A Vinteden lehet lecsapni a "különlegességre".
Miközben az SSPX vatikáni engedély nélkül készül püspököt szentelni, a szeminárium maradék kispapjai tradicionalisták, és a felnőtt megtérők is többségében azok. Mi következik mindebből? Szilvay Gergely írása.
A volt köztársasági elnököt egyebek mellett a Tisza-kormány teljesítményéről, Sulyok Tamás eltávolításáról, valamint a Fidesz-vereség okairól is kérdeztük. Interjúnk.
