Túl sok a popkult, kevés a sztori – Café Postnuclear
2015. október 22. 08:00
Titokzatos szekták, filmvászonra kívánkozó autós üldözés, a posztapokaliptikus világ minden mocska az atomháború utáni Magyarország tuningolt skodás, Orion-pólós világában: a Café Postnuclear mindezeket felsorakoztatja, de vajon több van-e benne ennél? Recenzensünk utánajárt.
2015. október 22. 08:00
p
0
0
0
Mentés
Felemás érzéseim vannak a Café Postnuclear kapcsán: egyrészt itt van egy igazán szépen megrajzolt és színezett képregény, másrészt ezzel szemben áll a történet és a párbeszédek banalitása. Nem arról van szó, hogy rossz lenne, hanem arról, hogy túl sok minden van alárendelve a popkulturális utalásoknak és poénoknak.
Pedig a történet nagyon jól indul, a kezdeti autós üldözés már-már a filmvászonra kívánkozik, bár ez szinte ez egész kötetről elmondható. vizualitásában, szimbolikájában sokszor idézi a Mad Max filmeket, a karakterizáció, illetve annak hiánya viszont a kezdetektől bántó. Sokkal jobban működne a képregény, ha kicsit kevésbé támaszkodna az elődökre, mert így a sok utalásban kicsit elveszik az írók saját stílusa. Érdekes módon az eredeti Café Postnuclearban, ami a Sin Cityre jellemző belső monológot sokkal hangsúlyosabban használta, a karakterizáció jobban működött.
Mindezek ellenére a képregény első fele szerintem abszolút megállja a helyét, szórakoztató – különösen ha nem akarjuk sokkal többnek látni, mint amit állít magáról. Azt, hogy megvan benne a potenciál arra, hogy mégis több legyen egy rendkívül igényesen összerakott idézethalmaznál, a képregény második fele mutatja meg. Itt az írók kicsit kiszélesítik a világot, több új karaktert, sőt teljesen új politikai (?) frakciókat és fajokat mutatnak be, de sajnos messze nem olyan aprólékosan, mint amilyen a nyitójelenet üldözése és kocsmai jelenete volt.
Az egész kötetről érezni, hogy ez egy felvezetés; ennek kicsit áldozatul esnek az egyes történetszálak, például a narratívában fontos helyet elfoglaló autóverseny jelentős része nem kerül bemutatásra, holott kiváló lehetőség lenne arra, hogy megismételjék a kötet elején véghezvitt bravúrt. De ugyanilyen hiányérzetem van a tényleges zárással is, túl sok szálat hagy a levegőben, miközben nem tisztázza igazán jól az egyes karakterek és frakciók viszonyát sem. Például: a főhős és a Doktor lánya ismerik egymást? Ha igen, akkor honnan? Kik a rejtélyes szektások?
Összességében szerettem a Café Postnucleart, mert amikor a történet vagy a párbeszédek döcögősebbek is voltak, a vizualitás akkor is a megmentette a helyzetet, ráadásul a kötet végi ígéret („folytatása következik”) reményt ad arra, hogy a megmaradt kérdésekre megleljük a választ. Reményeim szerint a második rész hamar megjelenik, addig is csak annyit kérnék az alkotóktól, hogy merjenek kicsit jobban elrugaszkodni a korszaktól és a popkultúrától és fektessenek nagyobb hangsúlyt azokra az elemekre, amelyeket ők adtak hozzá a világhoz, mert akkor minden esély megvan arra, hogy a folytatás még jobb legyen.
A rajongók állítólag Reeves-t szeretnék látni az új Martin Scorsese-filmben, pedig a John Wickből és saját képregényéből kiindulva a színész inkább életet vesz el, mintsem ad.
Stephen King esetében legalábbis mindenképp, még ha nem is teljes mértékben. Ezúttal ráadásul nemcsak egy új Joe Hill-képregény jelent meg, de egyéb köteteivel is újrázhatunk.
A nemrég Budapesten járt zenész életét és gondolatait, érzelemvilágát és múltját feldolgozó képregény már magyarul is olvasható. A komoly terjedelem mögött pedig Nick Cave mély érzelmei bújnak meg.