Franciaország elszálló államháztartási hiánya: a szenátus felveti Macron elnök felelősségét
Az Eurostat szerint Franciaország az egyik legrosszabbul teljesítő ország az Európai Unióban.
Csütörtökön érkezett a magyar mozikba az Én, a séf című gasztronómiai vígjáték, melyben Jean Reno egy mogorva, elveszett ihletét kereső sztárséfet alakít. Daniel Cohen, a film rendezője Budapesten a francia filmtámogatási rendszerről, a helyes nacionalizmusról, Woody Allen Párizsáról és a paprikás csirkéről mesélt.
Az Én, a séf-fel a gasztrovígjáték műfajának felélesztésén túl célja volt-e, hogy egy vérbeli francia imázsfilmet alkosson? Ahogy pár évvel ezelőtt Dany Boon Isten hozott az Isten háta mögött című filmjében, itt is végeredményképp az volt az üzenet, hogy a franciák a mogorva felszín alatt mindenütt szerethetőek.
Nem volt kifejezett célom, hogy reklámot csináljak a hazámnak, sokkal inkább a jó és a rossz klasszikus harcát szerettem volna bemutatni a nagy, a gonosz ipari és a kicsi, hagyományokat tisztelő küzdelmét. Nem az volt a szándékom, hogy egy hihetetlenül nagy üzenetet sugalljak, inkább azt az álláspontot akartam bemutatni, hogy a hagyomány és a modernitás egyaránt veszélyes egymás nélkül. Ha túlzottan elrugaszkodunk a gyökereinktől, nem marad más, csak egy egy üres léggömb. Mindezt pedig a film két főszereplőjének karakterén keresztül tisztán láthatjuk: Michaël Youn személyisége jobban ragaszkodik már-már az Alexandre hagyományos ételeihez, mint maga Alexandre, ám végül mégis mer nyitni a kreativitás felé, amikor a molekuláris konyháról van szó. Az ő személyisége nagyon jól példázza ezt a gondolatiságot, mely szerint a tradíciókhoz piciben adagoljuk hozzá a modernséget.
Hogyan sikerült megnyernie a főszerepre Jean Renót, illetve milyen volt együtt dolgozni vele?
Azért volt nehéz, mert rettentő elfoglalt, sok filmben játszik, így ki kellett várni, hogy felszabaduljon, másrészt viszont azért volt könnyű, mert a Gaumont-al nagyon régi kapcsolatom van, és ők adták ki például a Léon, a profi című Luc Besson-filmet is, így már sokat dolgoztak együtt Jean Renóval, és ők vették fel vele a kapcsolatot, így sima ügy volt. Jean Reno nagyon precíz, pontos; rengeteget dolgoztunk. Nagyon koncentrált munka volt, minden hétvégén újra és újra átolvastuk a szövegeket, mindig alakítottunk rajta, Reno profizmusa pedig valósággal ránehezedik az emberre, tehát nagyon izgalmas volt vele együtt dolgozni.
Nagyon jól illeszkedett a Reno által játszott karakter a maga zord külső, nagy szív-kliséjével abba az általános képbe, melyet a francia emberekről, vagy akár az országról elképzelünk mi, vagy akár egy Woody Allen. Az utóbbi években Európában kalandozó rendező Párizs-képe mennyire tetszett a helyieknek?
Az Éjfélkor Párizsbant a franciák nagyon jól fogadták, kétmillióan mentek el rá, ami elég jó aránynak számít. Az embereknek kedvük van elmenni Párizsba és végig látogatni ezeket a helyeket, még azoknak is, akik ott laknak. természetesen volt, aki azt gondolta, hogy a film Woody Allen fantazmagóriáját mutatja be Párizsról, nem pedig a város valódi arcát, de mindenkinek megvan a maga realitása – személy szerint nekem nagyon tetszett. Woody Allen pedig az egyik kedvencem, bár én a klasszikusokhoz húzok: Scorsese, Kubrick.
Franciaországban rengeteg produkció készül, ráadásul az emberekben kialakult az a fajta - legjobb értelemben vett - nacionalizmus, mint a borok esetében, miszerint előnyben részesítik a hazait. Az erős nemzeti filmipar a támogatási rendszernek köszönhető?
Az biztos, hogy ez egy nagyon jól kidolgozott rendszer. A mozijegyeken van egyfajta adó, ami azt jelenti, hogy ha például egy francia film az Egyesült Államokban befut, akkor ezt az összeget visszaforgatják a rendszerbe. Ez a fajta újraelosztási rendszer lehetővé teszi, hogy például a múlt évben 260 film készülhessen el az országban. Nem pénzt oszt az állam, hanem gyakorlatilag a néző is beszáll a folyamatba a jegy megvásárlásával, amellyel ő maga támogatja a francia filmet.
Mik a tervei a jövőre nézve? Kivel forgatna együtt szívesen?
Jelenleg egy romantikus vígjátékon, egy szerelmi történeten dolgozom. A történeteket, szerepeket nem színészekre írom, az viszont tény és való, hogy rajongok a nagy színészekért. Akikkel pedig szerenék együtt dolgozni, azok között ott van Vincent Cassel, illetve Juliette Binoche neve is.
Látott már magyar filmet, illetve, ha már a gasztronómiánál tartunk, villámlátogatása során sikerült belekóstolnia a magyar konyhába?
Most járok először Magyarországon, összesen 48 órát töltöttem el eddig Budapesten – az viszont biztos, hogy ennyi idő is elég volt ahhoz, hogy kedvem legyen utánanézni a magyar filmeseknek. A paprikás csirkét galuskával pedig egyszerűen imádtam.
*
Fotó: IMDb